A cápa néhány lassú kört tett a csónak körül, semmi egyébb nem történt. Hárman néztük, ahogy szürke hátuszonya friss tajtékcsíkot karcol az áttetsző vizre, csendes felszínenén visszaverődött a körberajzolt csónak. Most, a déli napsütésben, olyan volt ez az egész, mint egy fotorealisztikus látomás vagy egy számítógépes animáció. A színek irritálóan telített fénytömegként hatnak, belsőégésű  prizmagyárakhoz hasonlóak: fakó-sárgák és halványzöldek, a kékbe és fehérbe oltva. Anyuka és két kisgyermeke egy vékony takaró árnyékában szunyókálnak a csónak fenekén. Az Égigérő Csatorna déli partszakasza alig kivehetően hasal a láthatáron, vékony, barnás földsávnak tetszik. Rövid és alacsony a korlát, nem támaszkodhatunk rá (pláné egy ilyen éjszakai kaland után nem), meg a padló is vizenyős bizonytalanság egyelőre: algák csorognak le rajta, mint vazelin a forró puskacsövön.

Astor Mund kéjesen kenegeti kezéről a vazelint rövidnadrágja szárába, az öregasszony azonban rá sem hederít. Mund halkan felkuncog, majd abbahagyja. Mindnyájan megismertük már ezt a gusztustalan szokását. Sokszor féltettük is az idegbajos osztrákot - alvajáró volt ugyanis, de nem akármilyen. Hogy mi mindenre képes az ember alvás közben, azt Mund által tudtuk meg. Álmában evezett, közben vicceket mesélt az öregasszonynak. Az éjszaka is ezt tette, amikor már réges régen éber szemekkel kellett volna őrt állnia. Ha én nem ébredek meg, ki tudja meddig elevezett volna a szerencsétlen, ki a nyílt tengerre, oda, ahol nagyapám a nagy halat fogta az 1900as évek elején, kora ősszel, a turista szezon végén. Amíg a cápát figyeltem, akaratlanul is rá gondoltam, ahogy bagót rágva kötözte hálóját, igazította a gallérját ha melege volt, röptében kapdosva el a szúnyogokat. Ezek a vérszívók rajokban lepték el nyaranta a nádast, azon a szakaszon, a torkolatnál, ahol ő szeretett halászni. A bajok, melyeket terjesztettek, kimerítő vizsgálatokat és rengeteg kemikáliát hoztak a helybéliekre, arra a 25 falusira, akik a torkolat közelében laktak, egy csónakkal megközelíthető szigetszerűségen. A szigetnek alig nevezhető földdarab évente másfél métertől 92 méterig terjedő szakaszon költözködött, attól függően, hogy mennyi üledéket szállított adott évben folyó.

Hatan menekültünk meg a katasztrófából, az öregasszonyt is beleértve, akit a vízözön második napján halásztunk ki. Velem együtt tehát hatan. Semmi értelme nem volt. Nekem semmit nem mond ez a szám. Miért hatan? Az öregasszony és nagyapám egykorúak lennének, ha az öreg halász meg nem fulladt volna 95-ben. Az öregasszony meg származhat a föld bármelyik pontjáról, öreg, vonástalan arcát szinte csak barnás foltként érzékelem, ha rápillantok. Nem néz vissza rám. Nincs tekintete. Nagyapám leköltözött abban a szúnyogos évben a parta és megvette ezt a csónakot. Jót tett az egészségének, egészen addig a napig, amíg halálát okozta. De ő elégedetten halt meg, a baltáját még a boncorvos is kemény munka árán tudta csak eltávolítani a hátából. Megfulladt, mondták szüleim a rokonságnak. Halász, hát megfulladt. Ez van. Én tudtam, hogy ez hüjeség, dehát nem szólaltam fel a temetésen. Mit mondhattam volna? Ime! Önök előtt fekszik nagyapám, akit baltával hátbavágtak a korcsma udvarán? Jobb volt ez így, nem is haragudtam senkire aznap, megbékéltem a helyzettel. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jenchi.blog.hu/api/trackback/id/tr30683465

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.