mir-ről szól a dal?

2008.11.15. 01:26

Hát, hát... ( Nyitány.)

- Ahogy telik múlik ez a szaros élet Csillukám, befejeződnek a kérdések és marad a zeneszó. A muzsika, Édesem. Egyetlenem....Galambom!

- Eressz! Eressz, az Uristenedet!!! Nyughass má' , áldjon meg az Ég! Hát nem tudsz egyszer józanul hazajönni tes es? Ilyenkor kell neked murkot ásni? Mi a Jóistent csináljak neked? Hajoljak le, hogy bésirítsed? Nem vagyunk parasztok, Huba. Édesem, térj észhez. Kérlek...úgy, úgy. Sírjál kedvesem.

Huba 44 éves volt, de sokan 30-nak gondolták, és mindig csodálkozva hekkentettek, amikor bevallotta, mikor szülte az anyja. Hubának rángott a válla a sírástól, arcán édeskésen szomorú kifejezés, szemeit vörösen a semminek szegezi , de nem viszi azért túlzásba. Nem tud igazán meghatódni, együttérzően azonosulni, ezzel a - négy évvel fiatalabb felesége vállán - síró Hubával, akinek megártott a Marcibány-téri Szabadidő-központban töltött táncházas (és boros-kólás) esték sora. 

Na, tessék! Még így is hazudik magának. Miféle Marcibány tér? Ugyan, ugyan... Képtelen, és kész.

Sokminden megváltozott Huba életében azóta, hogy Bruno felvilágosította, vagy inkább elhomályosította, amúgy is pityókos cimborája elméjét. Furcsa eset volt ez a Huba. Mióta felfedezte magának a táncházat - és vele együtt a pusztai népi kultúra mindenen átívelő fontosságát -, magyarán fogalmazva: meghibbant. Elment az esze. Jobb szó nincs erre.

- Most, látod? Blogolok a neten, magyarázta Bruno és kifelé fordította a laptop-ot, hadd lássa mindenki, hogy nem beszél zöldeket. Huba közelebb lődörgött, vállával a falnak támaszkodva igyekezett érdeklődő arckifejezést vágni a dologhoz. És ebből semmilyen anyagi haszon, de az ég világon semmi, nem származik. Ez nem egy napló. Ez nem egy profil. Nem egy virtuális személy, mert nem az vagyok, lendült bele Bruno. Én barbár módon töltöm fel ezt az oldalt. Pogány magyar gondolataimat ide köpöm, hadd olvassák őket.  Minden a régi Huba. Semmi sem változott.

A Brazil olyan, hogy is mondjam, belvárosiassá varázsolta akkor este a Vakegeret. Homályosan emlékezett még Huba egy képre, amikor tüzet kér Sajmosán Lacitól, és a frissen érkezett cigányprímás belépője is megvolt.."kéklő búzatenger".., de ezután: pincesötét. A pince sötét, és annak is történelme van, és magyarok, zsidók és örmények, és szerbek laktak itt. Sok-sok nép fia. Egy húskereskedő, egy mészáros építette a házat. Ahogy a nóta is mondja. Hogy is van? 

- Ez egy nótás kedvű társaság Hubukám, magyarázta Sajmosán Laci, aki adott tüzet, többször is. Amikor megunta, akkor nekiadta a gyújtóját.

- A kolozsváriak Hubicám, hallgass rám: ezek, nótáskedvű népség. Hallgasd meg amit mondok neked Huba. Huba! Hallottad, amit mondtam? Igen? Na, akkor ezt hallgasd meg. Szép város Kolozsvár! Ott lakom a Szamosnál! Hej, de a szőke haboknál...Na? Hát ez mi, ha nem muzsika, he? És visszatérve a mészárosra, kinek neve...figyelsz? Kinek neveeeee, Virág JÁNOOOOOOOS! Megvan? Vágod? A fintor, ugye? Megvan? Na.

Huba táncokat tanult, gyakorolta a dolgot kitartóan, hetekig. A ház első tulajdonosa láthatta ezt, alighanem, és párhuzamos univerzumának árnyékából egy napon előlépett, mint a Csillagok Háborújában, de most komolyan. Ez a Virág János félelmetes alak volt. Kezdetben itt tárolta a húst, itt vágta a marhát, disznót. Mindent itt csináltak. A szűk belső udvaron mészároltak a legények, az épületben kettő, és a folyosón meg a lépcsőn négyen dolgoztak. Az állatokat botokkal és láncokkal hajtották végig, az utcáról a kapu alá, mindezt ott, ahol ma a Vakegér vendégei járnak ki, meg be. Napjainkban, a kocsma elfoglalja a teljes első emeletet Virág János egykori házában. A híd-Apa négy sarkának legkissebbik feje.. Négy helyiséggel rendelkezik, és kiváló a kilátás is innen. Egy sötét folyosón lehet bejutni, az emeletre vasgrádicsos lépcső vezet. Hubát amúgy, ez megnyugvással töltötte el. Egyszer lehányt az erkélyről, mert elképzelte a sok ordító, hörgő állatot. A puffanásokat, a reccsenést. Volt történelme a helynek, nem vitás. Ezt Csilla sem vitatta.  Igaz neki merőben más elképzelése volt az udvart illetően. Az udvar, fogalmazott Csilla, ideális lenne belső kertnek. Mert másképpen, soha nem lesznek itt normális lakók. Ha a földszinten senki sem lakna, akkor ott lehetne a raktár. Itt jól van ez a kávéház, rendben van így, a füst sem nagy, de hát laknak még itt mások is, az Isten szerelmére!

Csillával gyakran előfordult, hogy amikor neki nyilvánvalóan tiszta volt valami, mások meg hallgattak (mert őt hallgatták), a hölgy félreértve a helyzetet, általában felemelte a hangját ott, ahol amúgy nem lett volna indokolt. De ezen senki az ismerősök közül nem lepődött meg, különösképpen Huba nem. Neki pont ez a kiszámíthatatlan tényező tetszett, ezt szerette hitvesében leginkább.

A bejegyzés trackback címe:

https://jenchi.blog.hu/api/trackback/id/tr17769776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.