Az éheseknek, a szomjazóknak, a ruhátlanoknak, a földönfutóknak és nekünk adatott meg az az egyedi lehetőség, hogy két hét alatt végigturnézzuk Érmellékét és a Szilágyságot egy olyan periódusban, amikor nem lehet. Elmondták ezt többször és több helyen is: nem jó időszakban tetszik jönni, mert pusztít a járvány az iskolákban, óvodákban. Nem lehet, mert lejárták már Meleg Attiláék, a váradi magánbábszínházzal. Nem jó, mert hideg van és nem lehet kifűteni a kultúrházat.

Mi az, hogy nem lehet? Háborodott, öreg színész kollégánk beizgult: neki, a mindig izgága és minden-lében-kanál Marcinak, ez igazi kihívásként csenghetett, arról nem is beszélve, hogy a megpályázott és megkapott magyarországi pénzt, március 15-ke előtt, el kellett költeni. Szóval mese nincs - mese kell a szórvány magyarságnak, most, még akkor is, ha két kézzel kell legyúrjuk a torkukon. Nos, ilyen feltételek mellett, semmi csodálkozni való nincs azon, hogy mindenhol koloncként kezeltek, alig várták, hogy menjünk már az anyánk keservibe, a bábszínházunkkal együtt. Ha csodálkozni nem is, de káromkodni azt muszáj volt. Borzasztó hangulatban, agresszív légkörbben és egymás szidásával telt el a két hét, nagyon sok előadás nézők hiányában, azaz, a rossz szervezés miatt, elmaradt. Ahol mégis megtartottuk, ott be kellett gyűjteni három falunyi gyereket, hogy legyen akinek játszunk. Volt persze teltház is, de őszintén, én most nem tudok erről a turnéról pozitívan beszélni. Elfogult vagyok és dühös, de ezt meg is magyarázom mindjárt, hogy miért. Előbb itt van néhány fotó, Kovács Ferenc kollégám jóvoltából.

Szilágyzovány - a református parókia borpincéje előtt

Előadás valamelyik faluban - a Világszép Nádszálkisasszony-t játszottuk

Ez a kép, nem beállítási hiba miatt homályos, hanem befűtötték a Lompért-i kultúrházat, sajnos a kémény nem volt összeillesztve rendesen: mindenki köhögött a füsttől, beleértve a gyerekeket is.

És még hány meg hány kaland, játék és móka volt, amiről nem készült kép, vagy videó felvétel! A kutyafáját, de jól megvoltunk! Első héten kaptunk olyan reggelit, amit nem lehet elfelejteni: avas szalonnát, s mellé találóan, marmaládét. Na, erre kössél bogot! Második héten jó volt a kaja, egy rossz szavam nem lehet, a Zoványi pap bácsi most is, mint mindig kitett magáért. Mi is kitettünk magunkért. Testületileg, hiszen képviselt minket Marci, ugyebár, akinek szívügye a falufejlesztés, valamint az oktatás, olyan szinten, hogy megtanítja az ácsot arra, hogyan kell és milyen fából tetőszerkezetet építeni, a földművesnek hasznos tanácsokat ad arra nézve, hogy mit hogyan kell csinalni, szóval...jobb, hogy nem tudom, milyen okosságokat mondott a tiszteletes úrnak. Nagyon festői figura ez a Marci, valóban, viszont ha a közeledben van, jobb ha menekülsz. 

Az első hét utolsó napján előszőr a sírógörcs kapott el a kocsiban, de mivel nem engedhettem meg magamnak ekkora érzelmi kitörést, a visszafolytott gombócok lassan felgyültek és pánikrohammá alakultak. Be voltam zárva egy autóba, az agresszívitással, a zéro toleranciával, az alkoholizmussal, a butasággal, az elcseszett életek során felgyűlt feszültségekkel, amelyek fortyogtak és kitörtek, szidalmakat és trágárságokat fröcskölve szerte szét. Olyan volt nekem ez a két hét, mint egy rossz családi légkör. Mint egy válás előtti veszekedéses periódus, amit a szobámba zárva sem tudok nem meghallani. Az Érmellékén sártenger, színesre festett vályogkunyhó-negyedek a falvak szélein, szegénység, plasztik tekenyők nekitámasztva a falnak, gyermek a nővére karján, visszanéz az autóból kifele bámulókra, az ajtó helyett pokróc... Az Unikum decije 7 lej, a vodka 1 lej. 50 baniból iszol egy fél decit. Játszottunk Szalacson, Asszonyvásárán, Bályokon és Érsemjénben, s még ki tudja hol... Hazaértem és zokogtam a zuhany alatt. Lassan megnyugodtam, és megpróbáltam kipihenni magam, aztán hétfőn ismét útra keltünk, ha lehet ilyesmiről érdemben beszélni, akkor azt mondhatom, hogy még keservesebb hangulatban, megtört lélekkel és belenyugodva a sorsunkba, mint a hadi foglyok.

Nos, lehet kérdezni, szívesen válaszolok. Mi történik a paraván mögött? Milyen indulatok és frusztrációk maradnak sötétben és meddig? Miért kell nekem 30 éves előadásokban játszanom, amelyeket felújítanak, bár tudják jól, hogy soha sem fogja megütni azt a színvonalat, amit az egykori Aranycsapat elért, egykoron? Miért nem foglalkozik mindenki a saját dolgával és keveri a szart? Ezekre a kérdésekre nekem sincs válaszom, de egyet tudok: itt fel fog robbani a bili. Ezt megígérhetem. Mindennek eljön az ideje, és a PUCK Bábszínház fölött egyre feketébb az égbolt...

Maradok tisztelettel, aki voltam:

Jenci

A bejegyzés trackback címe:

https://jenchi.blog.hu/api/trackback/id/tr431012039

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.