Metalingvisztikai tudatosság....beszarok tőle! Gyerekek! Amióta világ a világ, voltak-vannak nagy művészek, középszerűnek bélyegzett kézművesek és gyűjteményekből előásható naiv művészek, valamint botrány-hősök, aranyszívű szajhák és okos, rafinált kurvák, de Pasolini egy van. Ez a fazon, akkor és most is, kétfelé osztotta közönségét és ez már önmagában nagy teljesítmény. Elég volt egyszer kijelentenem egy szilágysági falu kocsmájának teraszán, hogy én abba a bizonyos B kategóriába tartozom nézőként, azok közé, akik kiabálnak, szidják és legszívesebben eltiltanák a kamerától, máris kettéoszlott a hozzám hasonló fél-értelmiségiekből álló-ülő csoport és kezdetét vette a hadd-el-hadd. Megjegyzem, aznap este elhatároztam volt, hogy hallám, mi van, ha megtámadok bizonyos általánosan elfogadott álláspontokat, és nagyon gyorsan kiverekedtem magam azon kollégáim kegyeiből, akik addig azt hitték, ember vagyok. "Jenci, te nem vagy ember!" hangzott el, amikor az említett filmrendező után kijelentettem, hogy a kutyákat sem szeretem, ivartalanítanám az összes rohadt ebet. Visszatérve Pasolinire: miért lehet szeretni? Nem vagyok én inkvizitor, lássuk hát a védelmet! Lehet szeretni, mert nem olyan mint mások. Lehet szeretni, mert nagyon művelt és akkor a filmjei sem lehetnek totális baromságok. Lehet szeretni, mert non-konformista, aki áthágja a szabályokat, újat hozott és népszerűtlen maradt értelmiségi körökön kívül. Mindezeknek ő maga is tudatában volt, le is írta szépen, lássunk hát szemelvényeket ezekből, de előre bocsátom, hogy amit leírt, azt élőszóban is meghallgathatjuk, azoktól az emberektől, akik ma is - jó Pasolini hívekhez méltóan - fintorogva fordulnak el az olyan vélemények hallatán, hogy Pasolini nem filmeket rendezett, hanem cirkuszt (ez utóbbi állításért engem okoljanak, kérem, sőt csináljanak mártírt belőlem is, őhozzá hasonlóan, s akkor már mindent el is mondtam dióhéjban). Következzenek hát az idézetek eme lángelme írásaiból, talán nekem is segít megérteni, mit is (t)akar, ha begépelem teljes egészében a - mellesleg rémesen rossz minőségű - xerox-másolatok szövegét. Ismétlés, a tudás anyja - felejtés, a tudás apja.

Pier Paolo Pasolini

A népszerűtlen mozi

Úgy érzem magam, akár egy kisiskolás, akinek fogalmazást kell írnia: "A művész szabadsága - a nézők felszabadítása" címmel. Tehát egy olyan témáról, amelyet a János előtti haladó katolicizmus szellemében fogant, a pragmatista korunkban őszinte szenvedéllyel továbbfejlesztett, spiritualista stílusban fogalmaztak meg. Ez a stílus "kétértelmű", a spiritualizmus általánosságának s a pragmatizmus pontosságának határán egyensúlyoz, s én, a kissé zavart diák arra kényszerülök, hogy elsősorban (sőt talán kizárolagosan) metalingvisztikai szempontból közelítsem meg a kérdést.

A téma négy kulcsszava: "szabadság", "művész", "felszabadítás", "néző". Vizsgáljuk meg ezeket.

1. "Szabadság". Alapos megfontolás után végül megértettem, hogy ez a rejtelmes szó végső soron ... legbensőbb lényegében nem jelent mást, mint ... a "halál választásának szabadságát". És ez kétségtelenül botrány, mivelhogy élni kötelesség. Vajon a katolikusok (az élet szent, mert Istentől kaptuk) és a kommunisták (élnünk kell, hogy teljesítsük kötelességeinket a társadalomban) nem értenek-e ebben tökéletesen egyet? Még a természet is egyetért, s hogy erősítse szeretetteljes ragaszkodásunkat az élethez, ellátott minket a "lét megőrzésének" ösztönével. Csakhogy a katolikusokkal és a kommunistákkal ellentétben a természet kétarcú, s lámcsak belénk ültetett egy ellenkező ösztönt is, a halálvágyat. Ez a konfliktus, amely nem ellentmondásos - ahogy azt racionális és dialektikus gondolkodásunkkal elvárnánk - hanem szembenálló, tehát nem progresszív, nem enged teret az optimisztikus szintézisnek, a lelkünk mélyén zajlik, annak köztudottan kiismerhetetlen mélységeiben. A "művészek" feladata éppen az, hogy lehetőségeikhez képest minél nyilvánvalóbbá tegyék ezt a konfliktust. Ők azok, akik eléggé tapintatlanok és időszerűtlenek ahhoz, hogy valamilyen módon fölfedezhessék "halálvágyunkat", s hogy nem tudnak megfelelni a "lét megőrzése" követelményeinek, vagyis egyszerűbben semmiféle MEGŐRZÉSNEK. A szabadság tehát öncsonkító merénylet e megőrzés ellen. A szabadság csak kisebb vagy nagyobb mártíriumok útján nyilatkozhat meg. És minden mártír csak a múltat védő hóhér segítségével válhat azzá.

A saját területünkön maradva - a stílus területén - legyen szó akár filmről, akár költészetről - tehát, azt mondhatjuk, hogy a norma minden megsértése - ami feltétlenül szükséges a stílusbeli megújuláshoz - egyben a Megőrzés erőinek a megsértése: s mint ilyen, öncsonkító aktus bemutatása, amelyben valami tragikus és ismeretlen dolog lép a hétköznapi és ismerős (az élet) helyére.

Szeretném hangsúlyozni a bemutatás szót. Az elhivatásnak a mártírium sebeire, amelyeket az alkotó saját magán ejt abban a pillanatban, amikor átlépi az önfenntartási ösztönt, s helyébe a pusztulást állítja - nincs semmi értelme, ha nem a végletekig nyilvánvaló: azaz, ha nem kerül bemutatásra. Minden alkotónál az ihlet pillanatában a szabadság mint a bizonyosság elvesztésének önkínzó bemutatása jelenik meg. A teremtés szükségképpen botrányos tettében a művész - szó szerint - kiteszi magát a többieknek, a botránynak, a nevetségességnek, a visszautasításnak, az elszigeteltség érzetének, és miért is ne? a kissé ugyan kétes csodálatnak. Tehát annak az "örömnek" amely a fájdalom- és halálvágy beteljesítéséből fakad.

2. "Művész".  A művész nem lehet más, csak idegen egy ellenséges területen. (... Itt egy kiolvashatatlan mondat van az előttem lévő lapon ... *a beszerző bejegyzése.).

Csak aki semmiben sem hisz (még ha azzal csalja is magát, hogy hisz valamiben), szeretheti az életet (ez az egyetlen igazi szeretet, amely nem lehet más, csak teljesen érdek nélkül való): tehát nyilvánvaló, hogy a művész szereti az életet. De szeretetének alig néhány köznapi és felismerhető vonása van. Ezek is abból adódnak, hogy ma ő maga is kispolgár a kispolgárok között, és gyakran vannak illúziói a világ és a történelem valóságáról és kötelességekről, amelyeknek becsületből eleget kell tenni. De akár tudatában van, akár nem, valójában nem hisz semmiben, azaz az élet ellentétében hisz: ezt a hitét fejezi ki a tanuságtétel gyötrelmes sebeivel. Ebből a teljes pesszimizmusból (amelyet gyakran kispolgári idealizmusok fednek el), származik érdek nélküli szeretete az élet iránt. Ám ez csak sötét és felismerhetetlen vonásokban nyilatkozhat meg, zavart és pánikot keltve körülötte, ami csak azért válik legyőzhetővé, mert lényegében minden ember potenciálisan művész, ismeretlenül és bevallatlanul is magában hordja a halál vágyát, amely eredendően antikonzervatív.

3. "Néző". A néző a művész számára nem más, mint egy másik művész. És ebben kétségtelenül neki van igaza, és nem a szociológusoknak, politikusoknak, pedagógusoknak stb. Valójában, ha a néző alárendelt szerepet játszana, a művészhez képest - ha tehát csupán a tömeg egy tagja lenne (szociológusok) vagy egy megtérítendő állampolgár (politikusok) vagy egy nevelésre szoruló gyerek (pedagógusok) - akkor művészről sem beszélhetnénk, hiszen ő nem szociális gondozó, nem is propagandista, sem pedig iskolamester. Ha tehát művészek alkotásairól beszélünk, akkor az alkotó és a címzett viszonyáról, mint egy egyén közötti, drámai és demokratikusan egyenrangú viszonyról kell szólnunk. A néző nem az, aki nem ért meg semmit, aki felháborodik, gyűlölködik, gúnyolódik, a néző az, aki megért, rokonszenvez, szeret és lelkesedik. Az ilyen néző éppolyan botrányos, mint maga a művész: mindketten megsértik a rend fenntartásának a normáját, amely hallgatást ír elő, vagy csak a kapcsolatok köznapi és középszerű nyelven folytatott formáját engedélyezi.

4. "Felszabadítás". A dologból következik, hogy nem beszélhetünk a néző "felszabadításáról" sem szociológiai (felszabadítás a tömegfogyasztás alól), sem politikai (felszabadítás a téves eszmék alól), sem pedagógiai (felszabadítás a tudatlanság alól) értelemben. Sőt, valójában nem beszélhetünk "felszabadításról" sem, mert a VALÓSÁGOS néző már SZABAD. Inkább a "néző szabadságáról" kellene beszélni, s ebben az esetben meg kellene határozni ezt a szabadságot. Valójában a néző szabadsága, habár ő maga, ahogy mondtam, egyenrangú a művésszel, tehát megéli saját szabadságát a halálra - azaz arra, hogy megmerítkezzék a rendfenntartó normalitás szabályainak megszegéséből születő fájdalom és öröm keverékében - abban a pillanatban, amikor mint néző, gyakorlatilag elkülöníti magát a művész személyétől, más jellegűvé válik, s nem tudnám megmondani, hogy erősíti-e vagy cáfolja a fentebbi meghatározást.

A néző különös szabadsága MÁSOK SZABADSÁGÁNAK ÉLVEZETE. Bizonyos értelemben hát szentesíti a művész szentségtörő tettét, aki újít, magán többé-kevésbé súlyos sebeket ejtve, így tanúsítva szabadságát a szabályokat állító élet ellentétének választására, arra, hogy elejtse mindazt, ami az élet parancsa megőrízni és megtartani rendel.

A néző, sajátos minőségében ennek a szabadságnak a megnyilvánulását élvezi és tárgyiasítja, visszacsatolva ezt a kimondható dolgok körébe. Ez azonban nem jelent "integrációt": bizonyos értelemben a társadalmon kívűl zajlik (a társadalom egyébként nem csak a művész botrányát szívja magába, hanem a néző botrányos ráhangolódását is). Ez a kapcsolat egyén és egyén között az ösztönök kétértelmű s a könyörületesség vallásos (nem felekezeti) jegyében jön létre. A művész negatív és alkotó szabadsága értelmet nyer - bár ezt ő maga épp elkerülni igyekezett - a néző szabadsága által, amennyiben az, ismétlem, a másik szabadságának élvezete, egy valójában meghatározhatatlan, mivelhogy szent aktus, de mégis megragadható a szokásos terminusokkal, hiszen objektív, s a rokonszenv segítségével képes elismerni az elismerhetetlent és objektíválhatatlant.

Példák: Godard, Straub, Rocha stb. Minden műalkotás metalingvisztikai (Jakobson). Az egyes művészeknél csak a metalingvisztikai tudatosság foka különbözik. A közvetlenség és a hasonlóság közötti kapcsolatok felforgatásával a mű szövetében az alkotó megszegi a szabályokat, s ezzel üzenete - a közönség szempontjából - "megcsalja a várakozásokat". Kissé leegyszerűsítve: minél erőteljesebb a művész metalingvisztikai tudatossága, annál több, a közvetlenség és a hasonlóság kapcsolatára vonatkozó szabályt fog áttörni, és a közönség várakozását annál tudatosabban és nyilvánvalóbban sérti meg.

Egy ma alkotó rendező nemcsak tudatatában van ennek a helyzetnek, de minden erejével arra is törekszik, hogy kiábrándítsa a nézőt.

.........................................................................................................................

Ittmostmegállunk és teret engedünk a kritikai szellemnek. Borzasztó büdös tud lenni ha kiengedem. A halál szaga ez Pier-Paolo, jól tudom mit beszélsz lélek kufár, anyáink korának self-menedzsere, és ha szembetalálnád magad Velem, nem a bloggerrel, nemis a rendezővel, de mégcsak nemis az emberrel, hanem Velem, a bűz eltántoritana mindennemű és faju ellenkezéstől. Ha azt gondolod, hogy meghaltál: van egy jó, meg egy rossz hirem számodra. A szekta, amit alapitottal él és jól van, bőszen védi állásait általad az Akadémiákon s eszébe se jut megkérdőjelezni állításaidat, de főképpen azt nem amit filmként hátrahagytál nekik. A  rossz hirem az, hogy én már itt vagyok, harmadik lábként, huszonegyedik század eleji monstrumként, aki arra termett, hogy megbontsa és leleplezze azt a hamis tételt, amit hagyatékként tisztelnek, megőriznek az akadémia követői, ugyanazok, akiknek te a törvényeit megszegni akartad. Integráltak barátom! Klasszikus vagy, érted? Jó ez valakinek? Erről miért nem mondasz semmi Nagyorrú? Ami neked megszegés volt - az ma már filmtörténet, vagyis hagyomány, ami tiszteletnek és megértésnek örvend. Puszta "A" kategóriás náződ van Mester, a baj csak ott van, hogy mind egy szálig kurvák. Egyikük sem gondolkozik el azon, hogy mi lenne, ha fogná a kameráját, a stábját és/vagy a pennáját, s a saját szemével keresné a Képet, önkezével írná az Elméletet és főképp: magáért gondolkozna (ha már példát akar követni). Először is, a gyengébbek kedvéért, azokért, akik azt gondolják: íme egy Ego megnyilvánulása. A Mester kiváló iró, pontosabban, kiváló a retorikai érzéke. A kezdetben kisiskolásnak álcázott frusztráció azonban, kérdem én, hogyan juthat el olyan radikális kijelentésekig, hogyaszongya: "Ha a versek, regények vagy filmek készítője cinkosságra, elnézésre és megértésre talál a társadalomban, amelyben működik, nem művész."??? Nem a kijelentés igazságértékével van bajom, hanem a retorikai felkészültséget, a politikát, a propaganda szándékát kifogásolom. Pontosan azt a tudatosságot, melyről mindvégig ezen irása dishimnuszt zeng szerte, ami pedig ellene megy az ösztönnek. Véleményem és tapasztalatom szerint, az ösztön sokkal meghatározóbb tényező a stilus tekintetében, mint a metalingvisztikai tudatosság foka. Pláné, ha "szabad függő képalkotásról" dumálunk, amiről most már azt is tudom, hogy mi fán terem, azaz, egy nagyonis személyes megnyilvánulásáról a Művésznek, világlátásának érvényesítéséről. A kor zsánere lett ez a fajta filmkészítési módozat, a magára reflektáló alkotás és művész bezárt és egyre sterilebb alakzata, maga Pasolini is későbbi publikációi során óvatosan visszavonta meglátásainak egy részét, amikor megjelentek a pályán a fiatalok, a 80-as évek videókorszakának serény aktivistái, a pornografikus filmek tömegkultuszának hatására megtagadta filmjei egy részét (pl. a Trilógiát). Erről, és sok más hasonlóról lesz tehát szó, Pasolini iskolás dolgozatának második felében. Jöjjön hát!

Az eszköz, amellel ezt a csalódást előkészíti (a törvények megszegését, amely, mint láttuk, megegyezik a közvetlenség és hasonlóság közötti kapcsolatok felforgatásával) - a vágás.

Tehát a művész szabadsága, ez a szado-mazokisztikus feltárulkozás, amely a szégyen és a kihívás segítségével szabadul meg a törvénytől (ezt bünteti a botrány) a vágóasztalnál nyilvánul meg és itt kell értelmeznünk.

Hogy világosan lássuk ezt a műveletet, egy csoportba kell sorolnunk az olyan kifjezéseket, mint "elnyomás", "szemérmesség", "nyelvi konvenció", s egy másikba az olyanokat mint "önbüntetés", "szeméremsértés", "nyelvi szabadság".

Filmet csinálni a moziról, azaz "a filmen belül vetni fel magának a filmművészetnek a problémáit" stb., valójában döntés a nyíltan vállalt metalingvisztikai tudatosság, azaz a közönség (a másik szabadságát élvező néző) szándékos kiábrándítása mellett.

Ez a magatartás gyakorlatilag megosztotta a közönséget. A nézők két kategóriába rendeződtek: az A kategóriába tartozó nézők örömüket lelték a rendezők szado-mazokisztikus szabadságában, szinte maguk is részeseivé váltak a törvénysértések orgiájának, míg a B kategóriájú nézők (az elsöprő többség) felháborodtak, elzárkoztak, nevettek és kiabáltak, tehát abba a megszégyenítő helyzetbe hozták a rendezőt, amelyre nyíltan vágyott (önbüntetés a nyelvi közösség normáinak megsértése miatt).

Mit értünk itt "nyelvi közösség normái" alatt, Paolo? A nyelv, ez esetben a költészet, vagy a film nyelve, ebben a kontextusban, egységes frontot képviselő közösséget sejtet - mivel felszínes - a megfogalmazás, holott szó sem volt ilyenről annak idején a film területén (a költészet nem ide tartozik). Igaz, hogy a tömegfogyasztás már elkezdődött, de mi volt a populáris kultúra akkor és mit jelent napjainkban? Normák természetesen voltak, de mikor nem voltak? Mit szólna, ha látná a mai hollywoodi szuperprodukciókat? A receptek alkalmazását minden siker-filmben, olyan rendezők kezéből, akikről addig senki egy szót nem hallott? Most igen, most beszélhetünk egy koherensen alkalmazott film-nyelvről, ami többségében elfogadott, ma beszélhetünk tömegfilm gyártásról és termékeiről, de nem abban a kilátástalan olasz milliőben, amiben Pier és néhány társa élte értelmiségi és hangosan vállalt népszerűtlen életét. De, mondjuk: ne hasogassuk a szőrszálat. Leljen elnézésre, leljen elfogadásra és értelmezzük úgy, ahogy ő maga is gondolhatta, vagyis, az önbüntetés a fontos és a normák megsértése ebből a mondatbúl, nem a nyelvi közösség. De nem ám!

Nem célom, mint már mondtam, Pasolini állításainak igazságértékét megkérdőjelezni, hiszen megcáfolhatatlan igazságok sorakoznak fel amúgy diskurzusában, olyanok, amelyeket Kr. előtt 6000 évvel is megfogalmaztak, de hadd ne idézzek. Gyerekek! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Öregek Tanács! Most főképpen Hozzátok intézem szavaimat Bölcsek és Vének, hiszen ti tudjátok átérezni leginkább, ti szembesültök a helyzet magaslatával és mélységeivel leggyakrabban. Az általam lekurvázott filmrendező, esszéista, gumi-ember és késdobáló bűvész, a Nagy Kulcsot használja, azt a formulát, amivel bárki, bárhol érvelhet. A megtalált és elveszített bizonyosság által szűlt kétarcuságról beszél. Az elveszített és azóta áhitott Paradicsom képét sejteti (ő, aki semmiben sem hisz!). A halandóságra, és a Vele való szembenézésre apellál. Ebből a bátor cselekedetből hogyan lesz öncsonkítás? Ez a cselekedet univerzális érvényű (emberi léptékben gondolva el az univerzalitást), amolyan "tetszik, nem teszik, ez van - meg fogunk dögleni", ha már sarkítani akarunk, ami ebben a kontextusban, a halál árnyékában, hogy úgy mondjam, korántsem szokatlan húzás. És ha már szembenézünk ezzel a helyzettel, ne mondja nekem, hogy ez pesszimizmustól átitatott életszeretetet generál és szado-mazokisztikus élvezetet azáltal, hogy elrontjuk a filmes illúziót. Ne feledjük, hogy prédikációját kezdi ezzel a pali, majd a Nagy Felismerés után, áttér arra, hogy ez ugyebár "kétségtelenül botrány, mivelhogy élni kötelesség". Hölgyeim és Uraim! Épeszű ember, teljesen mindegy, hogy néző vagy művész, egész életében ezt a Nagy Misztériumot kerülgeti, le nem veszi a szemét róla, ha mégis sikerül elaltatnia ösztöneit, az élet ügyel arra, hogy ismét agyunkba vésse: "Nem tart semmi sem örökké - te sem!". A Művész érzékenysége és munkájából adódó kiváncsisága folytán kutatja, vagy felismeri, a dilemma jelentőségét, és hangot ad a megoldhatatlan kérdés által okozott szenvedésnek. Pasolini szerint ez a hivatás lényege, ezért lecsúnyabácsizzák és akkor mártíromkodhat. Ugyanígy tesz Erzsike néni is, kérem!!!, a különbség csupán az ördög falrafestésének gyakoriságában érhető tetten. Ha mondjuk előjön az állat Erzsike néniből, ami extrém élethelyzetekben bizony megesik, vajon nem lesz ő maga is értetlen arcokkal körülvett, kinevetett, megcsúfolt bohóc? Az ördögöt falra festeni, ez esetben, megfeleltethető-e a MEGŐRZÉS ellen tett öncsonkító merényletnek? Erzsike néni VALÓSÁGOS SZABAD NÉZŐ-vé minősűl, annak ellenére, hogy esetleg életében egy Pasolini vagy egyébb modernista filmet nem látott? A probléma a következő. Vegyük észre, hogy a Művész nem egyetlen kategóriába sorolható teremtmény. Nem egy precíz óramű. Nemis nem az. A Művész meghatározásával startból melléfogtunk, ez gyakorlatilag olyan, mint amikor bármilyen mesterség űzőit egyetlen cimkével próbálnank meghatározni: pl. "a sebész az az ember, akinek az a feladata, hogy megmentsen minket a haláltól", vagy "a színésznek nincs identitása, mivelhogy folyton-folyvást más emberek bőrébe bújik". Nem pusztán ezekben merül ki a téma, és ebben azt hiszem egyet is értünk, valószínűleg neki sem ez volt a célja ezzel, de melléfogott a definiálás műveletével. Természetesen definiálható minden létező és nem létező, elismerhető az objektiválhatatlan is, de egy olyan argumentációs rendszerben, aminek célja, mondanivalója, retorikája van, ez a folyamat könyörtelenül a célnak megfelelően történik. Mint már mondottam, nem célom a kisiskolás által deklarált meghatározások és következtetések kiforgatása, eltekintve az égbekiáltóan pontatlan bizonyosságok  megkérdőjelezésétől, azonban sokkal inkább azt vizsgálom, mi mozgatja ezt a rendszert? Amikor azt olvasom, hogy valaki a már megosztott közönségével rabló-pandórt játszik, ki a VALÓSÁGOS NÉZŐ és ki nem, ott én arra gondolok: minek ez a nagy felhajtás a nézők körül? Van jó és rossz néző? Mihez viszonyítva? Ja, hogy az újdonsággal kapcsolatban, aminek Pier filmjei is élharcosai? Ez a megosztás hirtelen élesbe megy, ha mondjuk azt veszem figyelembe, hogy lehetne ezt a besorolást úgy is csinálni, hogy nem filmrendező vagyok, hanem producer. Akkor igen, akkor az a dolgom, hogy kielemezzem és uraljam, amennyire lehet, a piacot. Aztán felmérem, hogy ki mit akar látni stb., ez ma már egyértelmű, elválaszthatatlan komponense az álomgyárnak. De ha egy rendező, zeneszerző, költő, író vagy bármilyen alkotó szegmensekben gondolkodik, akkor ott baj van a hivatástudattal. Az igazi művészetet hajszolja mindenki, napjainkban már kevésbé ugyan, de Pasoliniék forradalma erről a mitikus szintről tárgyal a jónéppel. Itt születik meg a művészet a művészeknek eszménye, jól látom? Vagy már megszületett és most kitágítják a néző bevonásával, beavatásával a szent aktusba. Cirkusz ez kedveseim, olcsó mutatvány, ami nem más, mint fodrok és habok a felszínen. A mélyvizet nem kavarja, habár kucifántosan és tudálékosan épitkezik. 

 Godard a vágóasztalnál (és természetesen a forgatáson is, aminek célja persze a vágás) úgy viselkedik, mint egy még fel nem ismert vértanú, aki felfedi saját eretnekségének, a testvériség megszegésének a bűnét, hogy mártírrá válhasson. A provokáció pillanatában, amely nála mindig is formális (még legutóbbi filmjeinek formatagadásában is), mondjuk egy abnormális hosszúságú kép esetében, amely már nemcsak a megszokás, de az elviselhetőség határát is átlépi, nyilvánvalóan egyszerre több szándékot is megvalósít: I. Utalni akar a filmművészetre, széttépve ezzel a közönség illúzióját, hogy egszerűen csak egy filmet lát -, vagyis egy megszokott módon elfogadható műalkotást. II. Sújtani akarja a nézőt (B kategóriájó néző esetében) együgyüsége miatt - vagyis mivel a mozi ellensége - mert szent tudatlansággal jegyet váltott hogy lásson "egy filmet" (bizonyos lenézéssel gyakorolt szadizmus a néző rovására; csaknem aszkétikus mosoly). III. Fel akarja kelteni a nézőben (aki ezúttal a A katgóriába tartozik) a szenvedés örömét, hogy élvezettel "viseljen el" egy természetellenes képet (rokonszenv a művésszel, azaz egyetértés a mártíriumban). IV. Meg akarja élni, helyesen, saját vértanuságát, s a B kategóriájú néző, azaz a moziba járó emberiség, nem késlekedik ezt jóváhagyni (ami természetesen ismét élvezettel jár).

A törvények megsértése - a felszabadulás a mozi szabályai alól - ami a filmművészeti szabályok metalingvisztikai tudatosításán keresztül érhető el, tehát egy olyan szado-mazokisztikus jelenség, amit nagyon is könnyedén megfigyelhetünk a ...kiolvashatatlan...ban, (mint rendező, ez alól én sem vagyok kivétel, sőt!).

Az elmondottak igazságát jól példázzák Godard legutóbbi ügyei, ezekben az ő személyes esetét közvetlenül vizsgálhatjuk meg: szinte belevetette magát a mártírium űrjébe - egy immár csak passzív bűnként megélhető, öröm nélküli mártíriumba.  Che Guevarának a diák "tömegek" által propagált szavai végzetessé váltak a számára: az, hogy az értelmiséginek öngyilkosnak kell lennie, botorság, egyszerű retorikai fogás, ezt még egy kisgyerek is könnyedén megérti. De godard, aki védtelenebb még egy gyermeknél is, elhitte: valóságos problémát csinált belőle. És ahelyett, hogy továbbra is a vágóasztalnál áldozná fel magát, bemutatva metalingvisztikai sebeit, merényleteit a filmművészet minden törvénye ellen, a teljes tagadásba merevedett párt mellett foglal állást: s ami ezt illeti, ez kétségtelenül "köznapi" dolog. De elég. Nem akarok moralizálni.

Straub nem esett, miként Godard, a "szélsőbal" csapdájába, de nem kerülhette el Godard csapdáját.

Legutóbbi filmjében összeszedett néhány nem hivatásos színészt, régi római ruhákba bújtatta őket, majd felvitte őket az Aventinuszra, a fülsiketítő forgalom közepére és arra kényszerítette, hogy a betanult szöveget rendkívül gyors szövegmondással adják elő franciául (képtelen kiejtéssel). így létrejött egy bizonyos fajta "családi előadás a szabadban" egy színdarab aprolékosan elrecitálva az elejétől a végéig, egyetlen vessző kihagyása nélkül a teljes Othon, ez a precíz és őrült munka egy "metalingvisztikai elgondolás" eredménye: a vezérgondolat az volt, csináljunk egy filmet, amit az első szótól az utolsóig úgy adnak elő, mint egy színdarabot, azaz úgy, ahogyan egyáltalán nem szabad filmet csinálni. Ebből adódnak a végtelenül hosszú jelenetek (ezek teljesen dísztelenek, hiszen minden díszités elkerülhetetlenül moziszerűvé tette volna őket, és iskolás jellegűek, hiszen csak a szorgalmas iskolások előadása - és nem a rafinált professzionistáké - igazolhatta az iróniát.). A vágáson Straub egyáltalán nem dolgozott, a szado-mazokisztikus önbüntetést (én megkínozlak téged, néző, s hagyom, hogy te is megkínozz engem) a film elgondolása és forgatása során ízlelte meg; olyan elemi képsorokból állította össze művét, amelyeket később csak egyszerűen egymás mellé helyeztek. A vágás hiány szinte provokatív; a felszabadulás a filmművészet törvényei alól, amit önmagunk feláldozásával érhetünk el, hogy odavetjük magunkat étekül a vadállatok elé, hogy "szörnyetegekké", provokátorokká és mártírokká, kihívókká és áldozatokká tesszük magunkat - határozottan a filmművészet tagadása felé vezet, a tökéletes kiábrándulás felé, ami, ha nem is jelent öngyilkosságot, de legalább egy bizonyos fajta klauzúrát, egy nem minden humor nélkül való aszkézist, amely magára hagyja a világot, ostoba ölésvágyával, menekülésével a megszokotthoz.

Nem fogom bemásolni a teljes szöveget, azért se, de ha valakit érdekel, írjon, és megkaphatja a másolatot, amúgy lehet kiegészítem máskor, nem sok maradt, de irreveláns a lényeg szempontjából. Gondolkozzatok vazzeg!!! Nem lehet mindent készpénznek venni, nem is tudom, hogy nem látja senki, hogy a fickó nem polihisztor. Az, hogy valaki sokféle dolgot művel, még nem jelenti azt, hogy minden amihez hozzányúl, arannyá változik. A Művész lényegi vonása, kérem, a csepűrágás, a bohóckodás, a polgári szűklátókörűség kihasználása, ezt teszi P.P.P. is. De ebből kötelező tananyagot csinálni, csak azért mert ... miért is? Mert okosan csinálta, meg kell hagyni! Ha csak költéményeiből, prózai műveiből és elméleti publikációkból próbált volna megélni, nem valószínű, hogy ma sokat nyomna a latban. De kamerát vett a kezébe és kivonult a nyilvánosság elé, egy nagyobb nyilvánosság elé, egy forradalmi légkörbe. Ez azonban nem garantálja sajnos, hogy jó filmek születnek, ez nem elég! Nem szabad beérni ennyivel, pontosan ezért nehéz műfaj a film. Nem elméleteket kell gyártani a filmjeink elé és mögé, hanem olyan filmet kell készíteni, ami helyettünk beszél. Punktum.