„ÚjraíROM A vásznat, mert másként azoknak adnék igazat, kik magukat a SÁTÁN hiveinek nevezik, és nincsen pénz a zsebükben, de akad szőr füleikben, orrukban, szemöldökük fekete, és vastag szőr borítja ágyékukat térdig,  és körömlakk oldószert tartanak a mellényzsebben: olybá nézem ezt a társaságot, kik rajzolgatnak ákom-bákom csuda dolgokat a kéregre, a lemezre, a hártyára, vagyis: a VÁSZONra.”
 
Alladin ütemeket és szólamokat írt, a fekete billentyűk kattogva kísérték az utcáról behallatszó rrumba akkordjait, ujjai lötyögve játszották, azt hiszem, a Charmosis Bangkok ütős szektorát, ha jól emlékszem, amikor ezt írta. Dolgok születtek ilyenkor Antoine merevlemezén. Olyan dolgok. Persze, nem minden volt aranyból. A frázisok között hosszas fejtegetések tették kérdésessé a tartalmat, a fejezetek címszekvenciái oldalnyi hosszan széttördelték a szkizonfrén alkotást, látszólag nem volt benne rend, és nem is működött épeszű olvasó esetében. De Alladin mosolyogva írta, a szomszédos ház fehérre meszelt faláról visszaverő délutáni napfény egyenletesen oszlatta el a sötétséget szerény lakásában, arcán sem volt homály, és az árnyékok szemplátomást távolmaradtak szemeiből. Normális író ember így néz ki, mondhatná bárki. A szomszéd már alszik, ő nem fog bekukkantani, de talán Leisha ... Említett valamit tegnap este, miután lecsókolták a tó vizén úszó holdról az ezüstöt.
 
"Benézek, ha végeztem a piacon, édes.”
 
Antoine vállára tekeredett, mint egy nedves, nehéz sál. Fölöttébb kellemes érzés volt, amikor befordult a férfi hóna alatt, és a vízben ismét fölemelte fejét. Gerince felkunkorodott, kezeivel átfogta Antoine nyakát, aztán hangos prüszköléssel érkezett a felszínre.
 
 „Te! Létezik, hogy itt is klórozzák a vizet? Csípi az orromat.”
 
Ha bejön, itt lesz. Ha nem, akkor befejezi még ezt az oldalt. Felpillantott és ösztönösen kinézett az ablakon. Egy exodusz kínjaitól megviselt, hazai állampolgár figyelte, ki tudja mióta. Nagyok fehér volt az arca és iszonyúan zavarosak a szemei. Bámulta a szúroskék tekintetű normális író embert, az meg visszanézett rá a szobából. Alladin megszűnt létezni. A hűtőszekrényen egy kiskanál, zörögve kísérte tovább az utcazenészeket. Antoine agya józanul figyelt, nem tehetett ellene, ha kizökkentették, akkor Antoine volt és kész, ezen már nem lehetett változtatni, nem is akart. "Mit akarhat ez a barom az ablakom előtt?" - kérdezte magától. "Mit akar és hányig marad?". Lassan felállt a székről. 
 
"Jó napot uram."
 
Amint közeledett hozzá, az ablak kerete fokozatosan látni hagyta a zavaros szemekhez tartozó testet is. Nem volt mindennapi látvány. Egy hústorony állt Antoine ablaka alatt. Alladin azonnal előkapta noteszét és lejegyezett egy szót, pontosabban egy nevet: "a Hegy", ezt írta a kockás lapon.

 

süti beállítások módosítása