- Alszol?

Meg se tudnám számolni, hányszor hangzott el ez a kérdés, most mégis volt benne némi indokoltság. Folyt rólunk az izzadtság, lihegtünk. Válasz helyett nemet intett a mutató ujjam. Négy órányi oxigént nem pazarolunk el csak úgy, nyughass: ezt is mutattam neki, de nem volt erőm megbizonyosodni róla, hogy eljutott-e hozzá a többlet. Minden többlet negatív értelmet nyert ebben a lehegessztett kazánban. A többlet - itt ballaszt. A félhomályban az is lehet, meg sem látta integető ujjamat, a négyszögű üvegablakot nézzük mindketten, azt fixáljuk, nehezedő szemekkel. Néha bekukkant valaki, bevilágít egy kurva erős fehér lámpával. Nekem úgy tűnik, ezek még ugyanazok a fickók, akikre reggel bíztak az ukránok. Két kalapos állat. A vonatállomáson keresztül hoztak át minket, nem mintha láttam volna valamit, a fekete kötést jól megszorították a bedagadt pofámon, de a füleim szabadok voltak, talán elkerülte a figyelmüket, vagy ami még rosszabb, nem törődtek ilyen mulandó dolgokkal. A Trombitás is ki volt nyúlva, minden szempontból alulkerekedettséget sugallt a búrája. Ő kapta az első pofonokat, az viselte meg, alighanem. Nekem csak a fejemet rugták és egyikük a lábamat tördelte, vagy mi, egy lapos kővel, amit a folyópartról szedett össze. A kiadós hajnali verés után hoztak be a városba, a csomagtaróban hideg volt és kirázta a lelket is belőlünk. Sokáig, komolyan az volt a benyomásom, hogy a folyómederben halad a kocsi, mint a könyvekben, vagy a filmeken, amikor eltüntetik a nyomokat. Tudom, hogy ennek nem volt semmi valós alapja, de akkor és ott, beláthatjuk, hogy én egy egészen más ember voltam. A lábamat nem sikerült eltörnie azzal a kővel, de ez teljesen lényegtelen részletkérdés, a tocsogó eredmény szempontjából. Ezeknek a vér látványa volt a lényeg, nem az, hogy sebészkedjenek. Még szerencse! A Trrombitásnak hiányzott már egy ujja amúgy is, azt a japánok vágták le, akikel tizennégy évvel ezelőtt üzletelt, ha igaz a fáma. A tavaly nyáron megjelent egy japán, igaz, de mi, annak a mukinak nem adtunk többet két hónapnál ebben a szakmában. Egymás közütt Szaramurinak hívtuk, ha megjelent és a Trombitás után érdeklődött, úgy tettünk, mintha süketek lennénk. Egy alkalommal Kádár el is mutogatta neki, hogy: MI-ITT-MINDANNYIAN-SÜKETEK VAGYUNK!!! Szaramuri mégis élve távozott száp hazánkból '92 őszén, jókora bőröndjét, mint két ninja cipelte utána öccse, és egy másik rokon. Ritka jelenség volt az ilyesmi, nem tiszteltünk senkit és semmit akkoriban. A banda jól ment, a sráccok mindent elloptak ami mozdítható volt, és annak idején szinte minden mozdítható és eladható volt ebben az országban.

https://www.youtube.com/watch?v=g6XokA0vcTw&feature=related

Muzsika, annak aki szereti. Érdemes rákattani a Cream-re, once in a while...megéri, if you know, what I mean. You take a couple of this, a couple of that, some of mamma's hot white chokolate and some orange juice, just in case, and: there you are! You got yourself everything you will ever need, for, you know, a soft and pleasantly psychedelic weekend experience. It's like I said! Start with The Creams, baby! You'll see, what I mean.

- Tudod fiam, vannak napok, amikor azon toprengek: merre tart ez a világ, és vele együtt hol talál célba ez a hat milliárd lélek. Igaz lenne, hogy a pusztulásba tart vonatunk? Vagy talán: az elkerülhetetlen megtorlás felé sietünk, amely feloldja az átkot, azt az Átkot, melyet a Buta És Középszerű Ember idézett valamennyi embertársa fejére, amikor úgy vélte, helyesen cselekszik, ha kicseszik öreg szomszédaival, szeretett testvérével, szürke AUDI-jának részleteit fizető segítőtársával? És miért? Mit remél eme gyalázatos átverésért kapni cserébe? Milyen üzlet az ilyen? Ki vállalta át tőlem azt a terhet, amit magam szívesen viseltem? Az olaj vérré, a tej savvá válik így, meglásd. Örököljünk, vagy örökké öljünk? Ej, nem jó ez így, Antoine! Csukd be magad mögött azt az ajtót kérlek, fázik a lábam. Csak hajtsd be. Úgy, jó erősen lökd meg. Hideg van már, december. Ki gondolta volna... Nagy nekem ez a ház, és elfáraszt a járkálás is, meg az éjszakai önkorbácsolás, a csuklógyakorlatok, a csend. Tudod fiam, sokat gondolok rád, rátok, a bandára, az állatmenhelyre...Mi lett volna, ha itt maradsz velünk, ha találunk neked egy kis rést, egy sarkot, egy boltot? Bármit, amiből meg lehet élni, sok munkával, némi pénzzel, lelki nyugalommal. Megvetted magadnak azt a telket, amiről azt mesélted, szőlősében pihenni olyan, mint egy svájci magánklinika biztonságából nézni a hegyeket? Nem, persze, hogy nem. Miből is vetted volna?! Jaj, fel kell állnom egy kicsit. Elzsibbadtam.

Néhányszor körbe csoszogja a fonott karosszéket, aztán letottyan, vissza a pokrócok és párnák közé. Hóna alá dugja a kezeit, majd serényen dörzsölni kezdi őket, mintha csóré tenyérrel akarna tüzet csíszolni. Látom, hogy sápadt, és hideg a szellő is, amit sovány testének hirtelen mozgása kavart a szobában. Nem igazán tudom, mit is mondhatnék erre. A bor után nyúlok és mindkettőnknek töltök.

- Egészségedre, Trombitás! Ne panaszkodjunk.

- Látod Antoine? Erről beszélek. A közönyről, amit te magad is álarcként arcod elé tartasz, ha megérintek bizonyos húrokat, és úgy teszel, mint az értetlenkedő zsidó, aki a folyamatosság kedvéért, folyton visszakérdez, hogy Jézusnak legyen oka kikerekíteni, megmagyarázni és tovább bonyolítani példabeszédeit. Olyan ez, mintha a teljes Szentírást két hajótörött írta volna, akik valamennyi szerepet maguk játszották el, felváltva, páros magányukban. Két partravetett Homo Religio, mondhatnám, de nem szeretném, ha félreértenél, hogy aztán homoerotikus tartalmat és férfi-tündér-mesét álmod, ha én már nem leszek köztetek és emlékeid között száguldozva, eszedbe jut ez a történet. Akkor....egészségünkre! És ezt nem panaszkodás gyanánt mondom.