Sánta ütem

babrál a kagylóban. "Fényérzékeny a szemem, ne világíts Gyuri, hogy húzná beléd az összeset, azt! Rohadtul nem ez a te napod, érted? Menjél, menjél már a picsába innen! Adj egy kávét anyukám, kérlek, jajj, pusziljalak meg angyalom, de drága vagy." Integet a műsorvezető hölgy. Nem hallom mit mond. Nem is fontos, ha a mikrofon miatt aggódik, azt már elkezdtem becsúsztatni az ingem alá. Mondjuk, ez csak vicc volt, amolyan szófordulat, hiszen nem is ingben jöttem, hanem magasnyakú, sötétkék pullóverben, rajta egy piszkosszürke, csíkos poló. Ez a keddi szerelésem. Őszire. A szerdai meg ugyanez, esetleg más polóval. Leszarom, nem igazán érdekel, ha már megvan az igazi, rajtam marad. Érted? Szeretem a ruháimat. Ahogy más napokig dikicseli a roncs autóját, úgy én rongyosra hordom a ruháimat. Szakadtra, egészen pontosan. "A maga szerves ürüléke milyen halmazállapotú, amikor kijön? Áh, nem tudnám pontosan megmonani, tudja, néhány értékes másodperc elveszlődik a törléssel, meg a forgással, ugye érti mire gondolok?" Rátérnék a lényegre. De nem lehet. Most nem. Valami komoly csapat-probléma, kulissza-dráma van kialakulóban a rendező és Gyurika között. "Engem már idegesít ez az egész. Te is jösz most idegesíteni. Hol voltál amikor vártunk rád az egyenes adásban, akkor mér' nem jöttél? Megoldottuk akkor is, nem? Ne idegesítsél, kérlek". Reszket. Könnyű prédának tűnik. "Tizennyolc évet lehúztam a televíziónál, becsületesen dolgoztam, egyetlen hibát követtem el." A tudatos Főnök hatásszünetet tart, röpnyit. Röpke szünet után dalolva folytatja. "Azért az egyetlen kihágásért szivatsz azóta is?!!! Hát bazd meg a kurva anyádat Gyurikám, te nekem ne gyere azzal, hogy hat évvel ezelőtt én is elkéstem egyszer a munkámmal! Te minden kibaszott nap elcseszel valamit! Hát megáll az eszem. Na, ilyenekkel. Ilyenekkel dolgozzál. Tessék. Alig múlt el fél hét és be vagy baszva. Ittál Gyurikám? Be vagy baszva? Nézz a szemembe." "Öt perc kezdésig!". Ez mind meg sem történt. Ez nincs is. A mikrofont felcsipteti a hangosító és most már éleződik a helyzet.

Ne keverjem össze azért a dolgokat, én ma tényleg voltam a kolozsvári televíziónál, a bábszínházról kellett beszélnem, a fesztiválról (amelyiken még nem voltam, de megyek, mert imádok fesztiválokra járni, mert ott annyi jó fej van, és annyi minden kapcsolat, na, röviden), a munkámról kérdezett a kedves műsorvezető hölgy. A fenti helyzetgyakorlat kitaláció, a szitu nem is ezért, más okból kínos. Ahogy ott ültem herpeszes ajakkal és a bábszínház gyönyörűségeiről fecsegtem, ismét átéltem egy fura érzést. Amikor előszőr nyilatkoztam tévés stábnak, először adtam interjút úgy, hogy előtte elhatároztam, saját gondolataimat mondom, saját tapasztalatokat, saját szavaimmal, ugyanezt éreztem. Hogy meghallgat a TV. Tudom, hogy furán hangzik, mindegy, én ezt éreztem. Mert olyan nincs, hogy riportalany elkezdi mondani és a riporter szájon veri, ha rosszat mond, ez nagyon is világos, de mégis. Van ebben valami. Lelkendezek itt össze-vissza, de nem tudnám megmondani miért. Olyan mintha jól meggyóntam volna. Összegyóntam magam ma reggel a tévében, egyenes adásban. Jól esett. A kérdéseket ilyenkor odaadják a meghívottnak kb fél órával az adás megkezdése előtt, én is megkaptam őket, aztán felkészültem, ahogy tudtam. Elrendeztem a gondolataimat. nem mondanám, hogy tökéletesen sikerült, de ha az ember arra törekszik, hogy ép, egészséges és egész mondatokat mondjon, akkor működik. Hát persze, hogy nem ugyanaz mint a blog, kedves hozzászólóm, ahogy voltál kedves rámutatni a blogolás ártalmaira az ego kialakulásában. Itt nem az ego, nem a személyiség a kérdés. Mit? Hol? Mikor? Ez a három kérdés a jó kérdés. A tartalom a legfontosabb, nem az ego. A közeg fontos, a csatorna, a szcéna és az időzítés. És nem az ego. Itt most van időm gondolkodni. Meg is teszem. De akárhogy nézem, ennek nincs köze semmi máshoz az égadta világon, mint ahhoz, hogy itt szabadon írhatok. Nem beszélhetek, nem mutogathatok, csak képeket, nincs is szükség ezekre. A blog is meghallgat. Ha én ide valamit leírok, az megjelenik. Igaz? Ez már több mint a sajtószabadság, hát akkor? Ennyi. Ugyanezt csinálom amúgy is, írok, jegyzetelek: itt megszámlálhatatlan fehér lap áll rendelkezésemre, miért ne? Én nem barátokat keresek a blogom által, egyszerűen csak betöltöm az űrt, a hiányt, a fehér oldalt. Úgy gondolom, ez segíteni fog, elsősorban nekem. Nem pszihoanalizálni akarom magam, hanem az irodalomról beszélek, a kreativitásról, az elmesélhető és el nem mesélhető történetekről, a végtelen lehetőségről, ami az írásban és az alkotásban rejlik. A betűk matematikájáról és a szavak univerzumáról regélek, ahol szabadon folyik a kommunikáció az elemek között, ahol nincs ego. A ketrec biztonságos, a trónus ingatag.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.