Hát, hát... ( Nyitány.)

- Ahogy telik múlik ez a szaros élet Csillukám, befejeződnek a kérdések és marad a zeneszó. A muzsika, Édesem. Egyetlenem....Galambom!

- Eressz! Eressz, az Uristenedet!!! Nyughass má' , áldjon meg az Ég! Hát nem tudsz egyszer józanul hazajönni tes es? Ilyenkor kell neked murkot ásni? Mi a Jóistent csináljak neked? Hajoljak le, hogy bésirítsed? Nem vagyunk parasztok, Huba. Édesem, térj észhez. Kérlek...úgy, úgy. Sírjál kedvesem.

Huba 44 éves volt, de sokan 30-nak gondolták, és mindig csodálkozva hekkentettek, amikor bevallotta, mikor szülte az anyja. Hubának rángott a válla a sírástól, arcán édeskésen szomorú kifejezés, szemeit vörösen a semminek szegezi , de nem viszi azért túlzásba. Nem tud igazán meghatódni, együttérzően azonosulni, ezzel a - négy évvel fiatalabb felesége vállán - síró Hubával, akinek megártott a Marcibány-téri Szabadidő-központban töltött táncházas (és boros-kólás) esték sora. 

Na, tessék! Még így is hazudik magának. Miféle Marcibány tér? Ugyan, ugyan... Képtelen, és kész.

Sokminden megváltozott Huba életében azóta, hogy Bruno felvilágosította, vagy inkább elhomályosította, amúgy is pityókos cimborája elméjét. Furcsa eset volt ez a Huba. Mióta felfedezte magának a táncházat - és vele együtt a pusztai népi kultúra mindenen átívelő fontosságát -, magyarán fogalmazva: meghibbant. Elment az esze. Jobb szó nincs erre.

- Most, látod? Blogolok a neten, magyarázta Bruno és kifelé fordította a laptop-ot, hadd lássa mindenki, hogy nem beszél zöldeket. Huba közelebb lődörgött, vállával a falnak támaszkodva igyekezett érdeklődő arckifejezést vágni a dologhoz. És ebből semmilyen anyagi haszon, de az ég világon semmi, nem származik. Ez nem egy napló. Ez nem egy profil. Nem egy virtuális személy, mert nem az vagyok, lendült bele Bruno. Én barbár módon töltöm fel ezt az oldalt. Pogány magyar gondolataimat ide köpöm, hadd olvassák őket.  Minden a régi Huba. Semmi sem változott.

A Brazil olyan, hogy is mondjam, belvárosiassá varázsolta akkor este a Vakegeret. Homályosan emlékezett még Huba egy képre, amikor tüzet kér Sajmosán Lacitól, és a frissen érkezett cigányprímás belépője is megvolt.."kéklő búzatenger".., de ezután: pincesötét. A pince sötét, és annak is történelme van, és magyarok, zsidók és örmények, és szerbek laktak itt. Sok-sok nép fia. Egy húskereskedő, egy mészáros építette a házat. Ahogy a nóta is mondja. Hogy is van? 

- Ez egy nótás kedvű társaság Hubukám, magyarázta Sajmosán Laci, aki adott tüzet, többször is. Amikor megunta, akkor nekiadta a gyújtóját.

- A kolozsváriak Hubicám, hallgass rám: ezek, nótáskedvű népség. Hallgasd meg amit mondok neked Huba. Huba! Hallottad, amit mondtam? Igen? Na, akkor ezt hallgasd meg. Szép város Kolozsvár! Ott lakom a Szamosnál! Hej, de a szőke haboknál...Na? Hát ez mi, ha nem muzsika, he? És visszatérve a mészárosra, kinek neve...figyelsz? Kinek neveeeee, Virág JÁNOOOOOOOS! Megvan? Vágod? A fintor, ugye? Megvan? Na.

Huba táncokat tanult, gyakorolta a dolgot kitartóan, hetekig. A ház első tulajdonosa láthatta ezt, alighanem, és párhuzamos univerzumának árnyékából egy napon előlépett, mint a Csillagok Háborújában, de most komolyan. Ez a Virág János félelmetes alak volt. Kezdetben itt tárolta a húst, itt vágta a marhát, disznót. Mindent itt csináltak. A szűk belső udvaron mészároltak a legények, az épületben kettő, és a folyosón meg a lépcsőn négyen dolgoztak. Az állatokat botokkal és láncokkal hajtották végig, az utcáról a kapu alá, mindezt ott, ahol ma a Vakegér vendégei járnak ki, meg be. Napjainkban, a kocsma elfoglalja a teljes első emeletet Virág János egykori házában. A híd-Apa négy sarkának legkissebbik feje.. Négy helyiséggel rendelkezik, és kiváló a kilátás is innen. Egy sötét folyosón lehet bejutni, az emeletre vasgrádicsos lépcső vezet. Hubát amúgy, ez megnyugvással töltötte el. Egyszer lehányt az erkélyről, mert elképzelte a sok ordító, hörgő állatot. A puffanásokat, a reccsenést. Volt történelme a helynek, nem vitás. Ezt Csilla sem vitatta.  Igaz neki merőben más elképzelése volt az udvart illetően. Az udvar, fogalmazott Csilla, ideális lenne belső kertnek. Mert másképpen, soha nem lesznek itt normális lakók. Ha a földszinten senki sem lakna, akkor ott lehetne a raktár. Itt jól van ez a kávéház, rendben van így, a füst sem nagy, de hát laknak még itt mások is, az Isten szerelmére!

Csillával gyakran előfordult, hogy amikor neki nyilvánvalóan tiszta volt valami, mások meg hallgattak (mert őt hallgatták), a hölgy félreértve a helyzetet, általában felemelte a hangját ott, ahol amúgy nem lett volna indokolt. De ezen senki az ismerősök közül nem lepődött meg, különösképpen Huba nem. Neki pont ez a kiszámíthatatlan tényező tetszett, ezt szerette hitvesében leginkább.

Az Őrmester váratlanul felállt és fütyörészve néhány lépést tett az ablak felé. Mustrálta az házi-oltár módjára berendezett kis kuckót, közben csücsör ajakival népdalt fütyült, hogy szebbé varázsolja, gondolom, lehangoló hajlékunkat. Rémesen festhettek a cserepekben kókadozó petuniák (ezeket márciusig kéne öntöznöm), mert  vigyázz állásba merevedve mustrálta. A teljes refrényt elfüttyögte ezalatt, cifrázva. Következett a kimosott üveg hamutál. Nem hagyta nyugodni a dolog, tulajdonképpen irritálta, hogy a virágföldbe néhány indiánt és egy brit katonát is szúrtam, ezek személyes, régi játékaim voltak, annak idején sokat értek. Sejtem, hogy neki kevés maradhatott, így hát ezeket még egyszer átleftyegte semmitmondó, petyhüdt, barna, táskás szemeivel. Esküszöm, még ma is hallom!  Életemben nem hallottam azóta sem ezt a hangot embernél. Állatnál sem hinném, hogy az üvegtest egyszerű mozgatása a szemüregben,  slattyogó hang kíséretében zajlana, mindenesetre: hangja volt a tekintetének. A két petunia között fehér csipkére állított Szűz Mária, a gyermek Jézussal. Úgy álldogált szegény szobrocska azon a szent helyen, mintha szégyellené magát. Mintha a mustra nem esne kedvére. Az Őrmester lassan felé nyúl, majd a keze meleg és száraz fogással zárul a Szűzek Legszűzebbikének nyaka körül: Mária csapdában van.

De nem bántotta a marcona férfi, sőt szemöldöke sem rándult, amikor az Úristen Fiának Édesanyját megbillentette, és kutár tekintettel, bizony, gipsz szoknyácskája alá nézett. Én sejtettem mit kereshet a Rendőrök Szemefénye, de tudják, hogy van ez? Amig nem láttam a szívét, én sem mutatom az enyimet! Nem szóltam hát. Éntőlem, ezek után, felrobbanhat az egész ház! Ha ez úgy gondolja, hogy illik mások személyes tárgyaival kedvünkre birizgálni, akkor hadd próbálja ki, milyen élmény, plasztik-Máriával kopogtatni, egy földszinti lakás ablak-párkányán. Nem szóltam.

- Igazán kinyithaná azt az ablakot. Rossz levegő van, nem zavarja magukat? Nekem különösképpen érzékeny szaglásom van, néha megesik, hogy több utca távolságra is megérzem, ha valaki nem szabályos hajtóanyagot használ. Ez a környék meg, hajjaj! A stronciummal illegálisan dúsított, úgynevezett meleg motoroknál, ez nem is csoda, ezt már egy normális szaglással rendelkező egyén is me....

- Nézze Nick.

Már nem kertelt, nem udvariaskodott. A szobrocskát még mindig a kezében tartva kinyitotta az ablakot.

- Amit maga művelt odalennt, azokban az istenverte déli nyomorállamokban, az nem az én dolgom. Ami az én dolgom - és ezt meg is teszem -, az a kérdezősködés.  A maga dolga Nick, egyszerű: válaszolgatás. Maga nem adott kielégítő válaszokat a hatóságoknak, fiam. A gyermek elhalálozásának körülményei tisztázatlanok. Akkor és ott, megúszta valahogyan Nick, mi viszont igazi válaszokat akarunk. Ne fogja vissza magát, mondjon el mindent. Kezdjük az elsővel, jó?!! Hol volt maga Nick, amikor Agapiont megölték?

A kintről beáramló friss levegő jókedvet és friss vért pumpált eléggé fáradt agyamba. Arra gondoltam, hogy november van és mégis milyen szépen süt a nap. Csöppet sem sápadtan, melegen...Én pedig: mit csinálok pontosan? Egy egyenruhás barom kérdéseire válaszolgatok sötét, albérleti lakásomban. Nagyon gyorsan felálltam.

- Ha megtenné nekem azt a szivességet, hogy megmondja az embereinek, hagyjanak magunkra néhány percre, elmondok magának valamit. Talán nem is a jó helyen keresgél, Őrmester, vagy: jó helyen, de nem jók a kérdései? Ellenzem a szándékát, ha megengedi nekem ezt az apróságot. Nézze Uram, az ügyvédre például itt semmi szükség. Sem magának, sem nekem. Az Isten szerelmére! Önök hatan lihegnek ebben a konyhában, higyje el, az ablaknyitás ezen vajmi keveset segít. Egyáltalán: miért jöttünk ide? Miért nem vittek a főhadiszállásukra, az őrszobára, a dutyiba, a ketrecbe vagy nevezzék ahogy akarják!

A váratlanul telibetalált tisztviselő, az ügyvéd megmoccant, így legalább nem támasztotta kezeivel a tányérokkal megrakott polcos szekrényt. Éledező szemeit figyeltem a tükörben, tisztán láttam, hogy kérdően összepillantanak az Őrmesterrel.

- Menjenek ki - mondta és felém fordult. Ezután olyan hangon szólalt meg, melytől szegény szívem görcsbe rándult, egy pillanatig úgy éreztem: elvesztem. Öt perce van Nick. Ha ezalatt nem kezd el értelmesen beszélni a történtekről, akkor maga bekerül a dutyiba, nyugodt lehet. Nagyon hosszú, meghatározhatatlanul hosszú ideig. Erről kezeskedem.