Köszönöm a linket, Zsuzsa!

Nagyon megörvendtem, hogy végre látok egy (interneten is elérhető) televíziós dokumentumfilmet a kolozsvári PUCK bábszínházról, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy nem olcsó, reklám célt szolgáló propagandafilmről van szó. A kirajzolodó kép elsősorban nem népszerűsít, hanem dokumentál, megszólaltat, bemutat. Ez már jó. Képet alkothat magának a néző a kolozsvári bábszínház múltjáról, ebben is kitűnő munkát végez a film. Kovács Ildikó portréja és az Aranycsapat munkássága szerintem nem sikerült csöpögősre. Elllenkezőleg, engem az fogott meg, hogy a személyes találozások, kapcsolatok emléke milyen érzelmi töltetet sugároz, hogyan jelenik meg az interjúalanyok szemeiben, hangsúlyokban, kifejezésben. Nem láttam szomorúságot. Aktív visszaemlékezések voltak.

Kár hogy a jelent nem mutatja meg részletesebben, árnyaltabban. Talán nem célja, talán kevés az idő. Talán nincs mit mutatnia? Amit mégis megtudunk a film vége felé, abból rövidke néhány évet prognosztizálhatunk ennek az intézménynek, ha nem újítja meg magát. Ez is helyes jövőkép lehetne, bár bevallom, számomra kissé gyanús, mivel hosszú évek óta várat már magára ez a megújhodás, vagy nevezzük simán restrukturálásnak, újjászerveződésnek. Igaz, ehhez valamilyen irányvonalat kellene meghatároznia a mindenkori intézmény vezetőinek, s ilyen példa nem volt az utóbbi 12 évben. Ha valamilyen irányvonalat követ is a vezetőség, az nem egy felvállalt és következetesen végrehajtott műsorpolitika, vagy szociális felelősségvállalás - esetleg, Urambocsá! a művészi munkaerő teljesítményének korrekt jutalmazása - mentén látszik körvonalazódni, hanem a romániai tudományos-fantasztikus szituáció teremti magát újjá minden alkalommal: ez az "Érdekszférák harcának" sokadik epizódja, régi és új szereplőkkel. De ezek már inside infók, az én szubjektív tapasztalatom, amit gondoltam, ha már itt vagyunk, mellékelek a film mellé.  Jó net-tévé-nézést kívánok! Riki-Tiki-Tévé!

A Román Televízió magyaradásában volt látható, a Pódium februári műsorában. Készítették: Andor Norbert, Kötő Zsolt, T. Bányai Péter

www3.tvr.ro/magyar/2011/02/podium/

Az éheseknek, a szomjazóknak, a ruhátlanoknak, a földönfutóknak és nekünk adatott meg az az egyedi lehetőség, hogy két hét alatt végigturnézzuk Érmellékét és a Szilágyságot egy olyan periódusban, amikor nem lehet. Elmondták ezt többször és több helyen is: nem jó időszakban tetszik jönni, mert pusztít a járvány az iskolákban, óvodákban. Nem lehet, mert lejárták már Meleg Attiláék, a váradi magánbábszínházzal. Nem jó, mert hideg van és nem lehet kifűteni a kultúrházat.

Mi az, hogy nem lehet? Háborodott, öreg színész kollégánk beizgult: neki, a mindig izgága és minden-lében-kanál Marcinak, ez igazi kihívásként csenghetett, arról nem is beszélve, hogy a megpályázott és megkapott magyarországi pénzt, március 15-ke előtt, el kellett költeni. Szóval mese nincs - mese kell a szórvány magyarságnak, most, még akkor is, ha két kézzel kell legyúrjuk a torkukon. Nos, ilyen feltételek mellett, semmi csodálkozni való nincs azon, hogy mindenhol koloncként kezeltek, alig várták, hogy menjünk már az anyánk keservibe, a bábszínházunkkal együtt. Ha csodálkozni nem is, de káromkodni azt muszáj volt. Borzasztó hangulatban, agresszív légkörbben és egymás szidásával telt el a két hét, nagyon sok előadás nézők hiányában, azaz, a rossz szervezés miatt, elmaradt. Ahol mégis megtartottuk, ott be kellett gyűjteni három falunyi gyereket, hogy legyen akinek játszunk. Volt persze teltház is, de őszintén, én most nem tudok erről a turnéról pozitívan beszélni. Elfogult vagyok és dühös, de ezt meg is magyarázom mindjárt, hogy miért. Előbb itt van néhány fotó, Kovács Ferenc kollégám jóvoltából.

Szilágyzovány - a református parókia borpincéje előtt

Előadás valamelyik faluban - a Világszép Nádszálkisasszony-t játszottuk

Ez a kép, nem beállítási hiba miatt homályos, hanem befűtötték a Lompért-i kultúrházat, sajnos a kémény nem volt összeillesztve rendesen: mindenki köhögött a füsttől, beleértve a gyerekeket is.

És még hány meg hány kaland, játék és móka volt, amiről nem készült kép, vagy videó felvétel! A kutyafáját, de jól megvoltunk! Első héten kaptunk olyan reggelit, amit nem lehet elfelejteni: avas szalonnát, s mellé találóan, marmaládét. Na, erre kössél bogot! Második héten jó volt a kaja, egy rossz szavam nem lehet, a Zoványi pap bácsi most is, mint mindig kitett magáért. Mi is kitettünk magunkért. Testületileg, hiszen képviselt minket Marci, ugyebár, akinek szívügye a falufejlesztés, valamint az oktatás, olyan szinten, hogy megtanítja az ácsot arra, hogyan kell és milyen fából tetőszerkezetet építeni, a földművesnek hasznos tanácsokat ad arra nézve, hogy mit hogyan kell csinalni, szóval...jobb, hogy nem tudom, milyen okosságokat mondott a tiszteletes úrnak. Nagyon festői figura ez a Marci, valóban, viszont ha a közeledben van, jobb ha menekülsz. 

Az első hét utolsó napján előszőr a sírógörcs kapott el a kocsiban, de mivel nem engedhettem meg magamnak ekkora érzelmi kitörést, a visszafolytott gombócok lassan felgyültek és pánikrohammá alakultak. Be voltam zárva egy autóba, az agresszívitással, a zéro toleranciával, az alkoholizmussal, a butasággal, az elcseszett életek során felgyűlt feszültségekkel, amelyek fortyogtak és kitörtek, szidalmakat és trágárságokat fröcskölve szerte szét. Olyan volt nekem ez a két hét, mint egy rossz családi légkör. Mint egy válás előtti veszekedéses periódus, amit a szobámba zárva sem tudok nem meghallani. Az Érmellékén sártenger, színesre festett vályogkunyhó-negyedek a falvak szélein, szegénység, plasztik tekenyők nekitámasztva a falnak, gyermek a nővére karján, visszanéz az autóból kifele bámulókra, az ajtó helyett pokróc... Az Unikum decije 7 lej, a vodka 1 lej. 50 baniból iszol egy fél decit. Játszottunk Szalacson, Asszonyvásárán, Bályokon és Érsemjénben, s még ki tudja hol... Hazaértem és zokogtam a zuhany alatt. Lassan megnyugodtam, és megpróbáltam kipihenni magam, aztán hétfőn ismét útra keltünk, ha lehet ilyesmiről érdemben beszélni, akkor azt mondhatom, hogy még keservesebb hangulatban, megtört lélekkel és belenyugodva a sorsunkba, mint a hadi foglyok.

Nos, lehet kérdezni, szívesen válaszolok. Mi történik a paraván mögött? Milyen indulatok és frusztrációk maradnak sötétben és meddig? Miért kell nekem 30 éves előadásokban játszanom, amelyeket felújítanak, bár tudják jól, hogy soha sem fogja megütni azt a színvonalat, amit az egykori Aranycsapat elért, egykoron? Miért nem foglalkozik mindenki a saját dolgával és keveri a szart? Ezekre a kérdésekre nekem sincs válaszom, de egyet tudok: itt fel fog robbani a bili. Ezt megígérhetem. Mindennek eljön az ideje, és a PUCK Bábszínház fölött egyre feketébb az égbolt...

Maradok tisztelettel, aki voltam:

Jenci