Toporogtunk a fa alatt, nem ez volt az egyetlen fa, de lombosabb volt mint a többi, és vártuk, hogy elvonuljon a zivatar. A villámokról beszéltünk, röhégcseltünk illetlenül. Kanca Gabinak még a nyála is kicsordult a nevetéstől, két kézzel kaparta a fa törzsét, aztán kilökdöste Gyurikát az esőbe, az elcsúszott, és vizes lett a nadrágja. Ettől még jobb lett a hangulat, Kanca már csuklott is, szóval komolyan féltem, hogy belehal jódolgába. Régecske voltam itt utoljára, talán hét éves koromban, amikor még élt Ceausescu, élt dednagyapám, éltünk ahogy lehetett...

Amíg ezek a suhancok iskola után fürödni mentek a folyóra, vagy dolgozni a mezőre, addig én, emlékszem, röpiratokat sokszorosítottam városon, indigóval. Ilyeneket írtam: "Emberek! Nem látjátok, hogy ez nem jó így? Csináljatok valamit!". Ezt írtam gyöngybetűkkel, ott volt minden, amit tudtam az emberekről és a világról, amiben felcseperedtem, büszke másodikos, hosszú haj, heavy metal. A tréfa az egészben, hogy én ezt nem otthonról hallottam, ahogy annak idején és ma is előszeretettel ezt az egyetlen információs csatornát tartják okolhatónak, hanem éppenhogy a "rendszer" kínálta a megoldást. Hiszen rengeteget tanultunk a kommunistákról, és amikor kezdődött a mozgalom, akkor ők is röpiratokkal kommunikáltak, a gyárak tetejéről szórták az igét a tőkés világuralom ellenszelébe. Ezt tettem én is, az iskolában, egy óvatlan pillanatban kiszórtam "ficújkáimat" az ablakon, a nagy szünetben repült és forgott a sok kis olvasnivaló bámész iskolatársaim feje fölött. Amikor anyukám megtalálta az indigókat, a fény felé tartva elsápadt, aztán hisztérikus magyarázatba kezdett, de abbahagyta és visszaküldött a szobámba. Elégettek mindent apámmal közösen, majd szívemre kötötték, hogy senkinek, de senkinek erről egy szót se. Pedig milyen jól eldugtam papirjaimat! Ezt a "Látogatók" című lengyel vagy cseh sorozatból lestem el, ahol a főszereplő kisfiú, naplóját a parketta alá rejti, mégis az enyémeket megtalálták, és egy felszínes prima vista után megsemmisítették.  

Elnézem Gyurikát és arra gondolok, vajon mit csinálna ha nem lenne jó neki valami? Most például határozottan nem lehet túl jó neki, vizes a segge és mindenki rajta nevet, mégsem tesz semmit, illetve vigyorog a helyzetén. Nincs szakmája, apjával dolgozik a mezőn, anyja két éve meghalt. A nagymama még él, őrá vigyáznak, etetik, fürdetik, és amíg a mezőre mennek, odaláncolják a karosszékhez, mert a mama meszes már, és elkódorog. Sajátos kapcsolat ez, szeretik a nagyit, nem szorítják meg nagyon a láncot, nehogy gyönge csontjait megsértsék, a vér útját el ne zárják. A nagyi is megszokta a láncot, nem sipákol, nem kiabál segítségért, mint az elején, amikor a pincébe kellett zárni, inkább csöndesen betojik a székbe és bevárja a hazatérő férfiakat, akik megmosdatják, tisztába teszik és enni adnak neki.