Hogy is van az, amikor Alen Trauby felveszi a kést a porból, megtörli és csak annyit mond: "Menj vissza a szobádba! Feküdj le. Uborkaszezon van." Süt a nap ilyenkor, nem? Hát itt olyan is van, de setétedéskor, vagy még azelőtte is megesik, hát kérem, olyan fene nagy zivatar és mennydürges van, hogy ijesztő. Komolyan mondom, a szél lesodorta ma is a meglazult, izé, cserepeket az új Chryslerre. Nem vót az enyim, nem sajnáltuk. Én meg én. Az eső meg hirtelen jött ezután, gyorsan esett és sokat. Sakkor ráébredtem, hogy nincs uborkaszezon. A félhomályban felkecmeregtem a lépcsőn, odafennt valaki hangosan azt sikkantotta: "Huszonöt!".

A csillár nem függött a mennyezet közepén, inkább az ajtó feletti középen, az ajtó és a pult között. Mi minden történt eddig. Gyalog mentem és jöttem. Voltak lépcsők, galambok, napsütés és eső, szoba, kávé s feladatok dögivel. Uborkaszezon? Kinek?

Hogyan tovább? - tettem fel a kérdést magamnak. Mi van akkor ha kiderül, hogy nem uborkaszezon van, és nemis a tornádó a legnagyobb veszély, hanem az a helyzet, hogy kiégnek a biztosítékok a fejedben. Közben, persze, a csillár miatt van az egész kibaszott látomás. Mert nincs középen.

Végre megvan az asztal és megvan a társaság, kedvesen intik, bennt vannak a fiúk. És közben esett az eső. Most nem esik. ...  Sokat töprengek azon, hogy vajon normális vagyok? Nem igaz, hazudtam. Nem sokat, de néha átfut az agyamon, az bizonyos lila gondolat...a piros csík a személyiben...ilyenek. Hüjeség, persze. Olyasmi, mint az aszkézis. Edzésnek jó. Előtte be lehet melegíteni valami alkohollal, az segít. De végeredményben ez a csillár miatt van az egész. Eltolódott a balansz. Jó, akkor innék egy sört, vagy most az egyszer mégis inkább egy kólát, de no money, no problem. Nincs is probléma, meg se kérdik a pincérek: "Hány óra? Do You speak malawi?" Semmi. Megúsztam. Ma már sok fontos dolog kiderült, de ekkor újabb rendkívűli dolgok kerültek elő. Most már tényleg nagyon fáradt voltam, de felcsigázta az érdeklődésemet a téma, átnéztük alaposan a papírokat. És jó lesz. Biza. Ha madaram volna, azt most röptethetném, de még íjam s vesszőm sincs, amit a távolba lőjek. És ez még nem minden. Ezután eláll az eső. Ma volt az a rövidebbik fajta, holnap a nagy tornádó jön, majd meglátjátok. Elállt és hazamentünk. És akkor én már nagyon fáradt voltam, pedig uborkaszezon kéne legyen. Holnap is ilyen lesz? Fölösleges kérdezni is. A kvarcorrú bába tudja. Vagy a csavargyári manó. Vagy egyik se.

Ha minden kötél szakad,

zárva áll az ajtó,

és a csapda elejtette a vadat:

Hol vagy Uram? Hahó!

Sápatagon, gyertyalángnál 

hallom magam - vagyok.

Szívemben képeslapok.

Szóltál Uram? Nagyot hallok...

Engedek még egy kis forró vizet a kádba és maradok. Sajognak a vállaim és a térdem, jót tesz a meleg fürdő. Ha ablakot vágott volna a fürdő falán az ember, aki jó szándékkal épített, most napfürdőt is vehetnék. Egyes szám, első személyben lebegek a kádban, sötétben, társam nincs, talán nem is volt. Ki tudja? Magamra szólok, hogy ne tervezzek szép jövőt. "Maradj nyugton, ne kovácsolj terveket, ne ábrándozz Róla." Apró habokat kavarok a lábujjammal. Mégiscsak oktalanság! Nem tudok így élni, nem akarok. Nincs könny a szememben, semmi jele szenvedésnek, egy buta férfi fürdik a sötétben, ez inkább patetikus. Vagy misztérium-játék lenne? Gyertyát is gyújthattam volna, de nekem a gyertya, az erotikus élményfürdőzést juttatja eszembe, arra meg igazán nincs most fedezetem. Nem is tudom mi a baj, talán semmi baj nincs, ez lenne a magány? A lelki magány, ahol még gondolni sem lehet egy másik személyre? Nem tudok gondolni senkire, félek az agy-rémektől. Milyen egyszerű az egész, ha női szemmel nézem. Jut hely bőven a menekülteknek, tágas a női lélek és kényelmes, meleg hely. Itt megbújhat az elbukott nő, a stresszelt asszony magával szeretkezhet, a szegény kis kurva kinyomogathatja a pattanásai az orra tövéről, a gyenge karakterem megbocsátást és igazolást kap, és hát minden ami nő itt van, ebben a meleg hús-bunkerben, szeretve magát és elfogadva a sorsot. Odakinnt pedig rengeteg a tennivaló, könnyű lepleznem a magányt, különben is sminkelek és erős az idegzetem. Takarítok, mosok, dolgozom és gyereket nevelek, mindezt ezerrel, mint egy őrült, mint egy szent. Ha folytatnám a felsorolást akkor...de nem folytatom, jó ez a kontraszt. Magamnak sem mondhatok el mindent, magamról sem tudnék mást mondani. Elzárom inkább a csapot és most csend van, amolyan kettős csend, kórházi és magasztos. A horror filmek jutnak eszembe, az a kettő, amit gyermekként láttam. Ültömben kapom fel a szappant és a vízbe csapom. A horrornak vége. Voltál már perzsaszőnyegbe tekerve? Csiklintották közben a nyakadat? Tehetetlenül vergődtél már a szőnyeg fogságában? A víz nem ilyen, mégis... Maradok a szapannál: hol van? Attól tartok mégiscsak rituális lesz ez a mai fürdőzésem. A kezeimben zöld szappant tartva felállok, mint egy pucér Keresztelő Szent János, lassú mozdulatokkal sikálni kezdem a koszt, a kamera vigyázva levágja a faszomat, nemem szégyteljes címer-állatát. Habos vagyok és szomorú, nem hat a varázs, lemosom. Még mindig zárt ajtókat látok, hideg lelkek tapogatják belülről a bordáimat, fázom. Nem megy nekem ez a dolog, jól látom, hogy egyre fáradtabb vagyok, napról-napra nehezebb a szívem, oda van a, oda van a ... Fejezzük ezt be. Kihúzzuk a dugót szépen, így, most kilépünk, törülköző vállra és gyújtsunk világot. Az első kattintásra robban az izzó, félreugrok. Keresztelő Szent János az előszobából pislog befelé, a sötét fürdőszobában a lefolyó szörcsögve nyeldekel, se ablak, se villany. Vajon van még tartalék?