Engedek még egy kis forró vizet a kádba és maradok. Sajognak a vállaim és a térdem, jót tesz a meleg fürdő. Ha ablakot vágott volna a fürdő falán az ember, aki jó szándékkal épített, most napfürdőt is vehetnék. Egyes szám, első személyben lebegek a kádban, sötétben, társam nincs, talán nem is volt. Ki tudja? Magamra szólok, hogy ne tervezzek szép jövőt. "Maradj nyugton, ne kovácsolj terveket, ne ábrándozz Róla." Apró habokat kavarok a lábujjammal. Mégiscsak oktalanság! Nem tudok így élni, nem akarok. Nincs könny a szememben, semmi jele szenvedésnek, egy buta férfi fürdik a sötétben, ez inkább patetikus. Vagy misztérium-játék lenne? Gyertyát is gyújthattam volna, de nekem a gyertya, az erotikus élményfürdőzést juttatja eszembe, arra meg igazán nincs most fedezetem. Nem is tudom mi a baj, talán semmi baj nincs, ez lenne a magány? A lelki magány, ahol még gondolni sem lehet egy másik személyre? Nem tudok gondolni senkire, félek az agy-rémektől. Milyen egyszerű az egész, ha női szemmel nézem. Jut hely bőven a menekülteknek, tágas a női lélek és kényelmes, meleg hely. Itt megbújhat az elbukott nő, a stresszelt asszony magával szeretkezhet, a szegény kis kurva kinyomogathatja a pattanásai az orra tövéről, a gyenge karakterem megbocsátást és igazolást kap, és hát minden ami nő itt van, ebben a meleg hús-bunkerben, szeretve magát és elfogadva a sorsot. Odakinnt pedig rengeteg a tennivaló, könnyű lepleznem a magányt, különben is sminkelek és erős az idegzetem. Takarítok, mosok, dolgozom és gyereket nevelek, mindezt ezerrel, mint egy őrült, mint egy szent. Ha folytatnám a felsorolást akkor...de nem folytatom, jó ez a kontraszt. Magamnak sem mondhatok el mindent, magamról sem tudnék mást mondani. Elzárom inkább a csapot és most csend van, amolyan kettős csend, kórházi és magasztos. A horror filmek jutnak eszembe, az a kettő, amit gyermekként láttam. Ültömben kapom fel a szappant és a vízbe csapom. A horrornak vége. Voltál már perzsaszőnyegbe tekerve? Csiklintották közben a nyakadat? Tehetetlenül vergődtél már a szőnyeg fogságában? A víz nem ilyen, mégis... Maradok a szapannál: hol van? Attól tartok mégiscsak rituális lesz ez a mai fürdőzésem. A kezeimben zöld szappant tartva felállok, mint egy pucér Keresztelő Szent János, lassú mozdulatokkal sikálni kezdem a koszt, a kamera vigyázva levágja a faszomat, nemem szégyteljes címer-állatát. Habos vagyok és szomorú, nem hat a varázs, lemosom. Még mindig zárt ajtókat látok, hideg lelkek tapogatják belülről a bordáimat, fázom. Nem megy nekem ez a dolog, jól látom, hogy egyre fáradtabb vagyok, napról-napra nehezebb a szívem, oda van a, oda van a ... Fejezzük ezt be. Kihúzzuk a dugót szépen, így, most kilépünk, törülköző vállra és gyújtsunk világot. Az első kattintásra robban az izzó, félreugrok. Keresztelő Szent János az előszobából pislog befelé, a sötét fürdőszobában a lefolyó szörcsögve nyeldekel, se ablak, se villany. Vajon van még tartalék?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.