Hát, hát... ( Nyitány.)

- Ahogy telik múlik ez a szaros élet Csillukám, befejeződnek a kérdések és marad a zeneszó. A muzsika, Édesem. Egyetlenem....Galambom!

- Eressz! Eressz, az Uristenedet!!! Nyughass má' , áldjon meg az Ég! Hát nem tudsz egyszer józanul hazajönni tes es? Ilyenkor kell neked murkot ásni? Mi a Jóistent csináljak neked? Hajoljak le, hogy bésirítsed? Nem vagyunk parasztok, Huba. Édesem, térj észhez. Kérlek...úgy, úgy. Sírjál kedvesem.

Huba 44 éves volt, de sokan 30-nak gondolták, és mindig csodálkozva hekkentettek, amikor bevallotta, mikor szülte az anyja. Hubának rángott a válla a sírástól, arcán édeskésen szomorú kifejezés, szemeit vörösen a semminek szegezi , de nem viszi azért túlzásba. Nem tud igazán meghatódni, együttérzően azonosulni, ezzel a - négy évvel fiatalabb felesége vállán - síró Hubával, akinek megártott a Marcibány-téri Szabadidő-központban töltött táncházas (és boros-kólás) esték sora. 

Na, tessék! Még így is hazudik magának. Miféle Marcibány tér? Ugyan, ugyan... Képtelen, és kész.

Sokminden megváltozott Huba életében azóta, hogy Bruno felvilágosította, vagy inkább elhomályosította, amúgy is pityókos cimborája elméjét. Furcsa eset volt ez a Huba. Mióta felfedezte magának a táncházat - és vele együtt a pusztai népi kultúra mindenen átívelő fontosságát -, magyarán fogalmazva: meghibbant. Elment az esze. Jobb szó nincs erre.

- Most, látod? Blogolok a neten, magyarázta Bruno és kifelé fordította a laptop-ot, hadd lássa mindenki, hogy nem beszél zöldeket. Huba közelebb lődörgött, vállával a falnak támaszkodva igyekezett érdeklődő arckifejezést vágni a dologhoz. És ebből semmilyen anyagi haszon, de az ég világon semmi, nem származik. Ez nem egy napló. Ez nem egy profil. Nem egy virtuális személy, mert nem az vagyok, lendült bele Bruno. Én barbár módon töltöm fel ezt az oldalt. Pogány magyar gondolataimat ide köpöm, hadd olvassák őket.  Minden a régi Huba. Semmi sem változott.

A Brazil olyan, hogy is mondjam, belvárosiassá varázsolta akkor este a Vakegeret. Homályosan emlékezett még Huba egy képre, amikor tüzet kér Sajmosán Lacitól, és a frissen érkezett cigányprímás belépője is megvolt.."kéklő búzatenger".., de ezután: pincesötét. A pince sötét, és annak is történelme van, és magyarok, zsidók és örmények, és szerbek laktak itt. Sok-sok nép fia. Egy húskereskedő, egy mészáros építette a házat. Ahogy a nóta is mondja. Hogy is van? 

- Ez egy nótás kedvű társaság Hubukám, magyarázta Sajmosán Laci, aki adott tüzet, többször is. Amikor megunta, akkor nekiadta a gyújtóját.

- A kolozsváriak Hubicám, hallgass rám: ezek, nótáskedvű népség. Hallgasd meg amit mondok neked Huba. Huba! Hallottad, amit mondtam? Igen? Na, akkor ezt hallgasd meg. Szép város Kolozsvár! Ott lakom a Szamosnál! Hej, de a szőke haboknál...Na? Hát ez mi, ha nem muzsika, he? És visszatérve a mészárosra, kinek neve...figyelsz? Kinek neveeeee, Virág JÁNOOOOOOOS! Megvan? Vágod? A fintor, ugye? Megvan? Na.

Huba táncokat tanult, gyakorolta a dolgot kitartóan, hetekig. A ház első tulajdonosa láthatta ezt, alighanem, és párhuzamos univerzumának árnyékából egy napon előlépett, mint a Csillagok Háborújában, de most komolyan. Ez a Virág János félelmetes alak volt. Kezdetben itt tárolta a húst, itt vágta a marhát, disznót. Mindent itt csináltak. A szűk belső udvaron mészároltak a legények, az épületben kettő, és a folyosón meg a lépcsőn négyen dolgoztak. Az állatokat botokkal és láncokkal hajtották végig, az utcáról a kapu alá, mindezt ott, ahol ma a Vakegér vendégei járnak ki, meg be. Napjainkban, a kocsma elfoglalja a teljes első emeletet Virág János egykori házában. A híd-Apa négy sarkának legkissebbik feje.. Négy helyiséggel rendelkezik, és kiváló a kilátás is innen. Egy sötét folyosón lehet bejutni, az emeletre vasgrádicsos lépcső vezet. Hubát amúgy, ez megnyugvással töltötte el. Egyszer lehányt az erkélyről, mert elképzelte a sok ordító, hörgő állatot. A puffanásokat, a reccsenést. Volt történelme a helynek, nem vitás. Ezt Csilla sem vitatta.  Igaz neki merőben más elképzelése volt az udvart illetően. Az udvar, fogalmazott Csilla, ideális lenne belső kertnek. Mert másképpen, soha nem lesznek itt normális lakók. Ha a földszinten senki sem lakna, akkor ott lehetne a raktár. Itt jól van ez a kávéház, rendben van így, a füst sem nagy, de hát laknak még itt mások is, az Isten szerelmére!

Csillával gyakran előfordult, hogy amikor neki nyilvánvalóan tiszta volt valami, mások meg hallgattak (mert őt hallgatták), a hölgy félreértve a helyzetet, általában felemelte a hangját ott, ahol amúgy nem lett volna indokolt. De ezen senki az ismerősök közül nem lepődött meg, különösképpen Huba nem. Neki pont ez a kiszámíthatatlan tényező tetszett, ezt szerette hitvesében leginkább.

"az olvasás és a béke olyan, mint fogatlan gereblyével takarítani a kertet..." (Kónuszok eredménye: töredék, Kr. e. 312 Görögország, ismeretlen matematikus)

"a koplaló pap mezitláb koldul, de attól még simogat a kezed, mosolyog a szájad, ragyog a szemed és bennem szárnyát szegetten veszteg marad a fájdalom....."     (Ábel 2/64)

Festett háttér 4!                  (....)                    

"Az volt a baj, hogy nem láttam régen embert. Az volt, hogy..."

(piheg, halkan beszél, kapkodja a levegőt, istenem, mi történhetett ezzel a mókussal?)

"...kihagyok itt.."

(krákog, asszem röhögni akart, mi a csuda vicces? a fejére mutat)

"...már ez van, nem vagyok egyedül, érted ugyi?"

 

Fejezze be, hagyja abba! Ha beleőszülök, mert hallgatnom kell a szövegét a napon, én megfojtom, mért nem hagyja abba?....jól van, csendesedj. Ide figyeljen, mondom neki, hagyjuk most a fejét, értem, nem láttot jó ideje senkit. Mégis mióta? Meg tudja mondani? jó, látom nem megy, ne erőltessük. Nézze, én kapaszkodok. Sziklamászó ember vagyok, városi. Fel tudna állni, ha segítek? Ide támasztom a buckának, ide meg a biciklimet, és aztán elmegyek, hozom a terepjárót. Beviszem a legközelebbi...Mit mond? Halkan mormolja: "Milyen verda?" Az új Pathfinder. Megnyugszik. Csípőre tett kézzel bambulok rá, szétnézek, meg vagyok babonázva alighanem. A meleg leírhatatlan, pedig nincs még delelőn a nap. Az egész helyzet az, leírhatatlan, és most mehetek 8 mérföldet vissza, addig ez a szerencsétlen....észbekapok. Hát persze, a protein koktélom! Leoldom a műanyag palackot a vázról és kicsavarom a dugót, a két kezébe adom, fogja meg rendesen, de a keze sebes. Igyon, nekem menni kell. Jó, hogy korán megláttam, egyenesen magához jöttem, mert megláttam a tüzet. (Még szép! Van esze a mókusnak. Látom.) Ne aggódjon, visszaviszem. Tudja mit? Az is jó volt, hogy fehér lepedőben feküdt ide. Kifeküdni a turista útra, fehér lepedőben. Igen uram, ez mentette meg. Higgye el. (Nem vagyok egészen biztos abban, hogy a korai biciklis túra ötlete véletlen, és nem több.)

Látom szuszog, a lepedő nehéz drapéria, szépia a Mexikói Öböltől 82 mérföldre, a sivatag és a hegyvidék találkozásánál. A Sierra Leone és a Wachu Satosh, ahogy a bennszülöttek nevezték, a Hármas Ház között terült el ez a kopár hézag, vékonyka földsáv, ahonnan nincs menekvés, ahol Chingamon szelleme homályossá teszi a látást, megbénítja az akaratot. Bölények csontjai mindenfelé, amerre szem ellát lehullott állatok tetemei, hullák, barmok. És ennek még nincs vége, ez csak most kezd igazán veszélyessé válni, meglátom, mit válaszolnak azok a kormánypárti politikusok, akik azt állłították, megfékezik a vetést. És most minden anya letett sokszáz tojást. Ezekből két hét múlva előbújnak a fiatalok. Az első Földön Születettek. És akkor már késő lesz, ha megkezdődik a Betakarítás.

Veszprém 2008 - foto: Supra

"Annak idején ide jártak őrölni. A malom falára rá van írva, lássa? Itt a családok nevei. Ezek az iniciálék: C. O., itt P. B., lássa? Ez meg a zsákok száma, hogy ki, mennyit őröltetett, né. 12 zsák, 58, na, ezeknek vót bőven, 4 zsák. Lássa? Ilyen is vót! Hogy négy zsák."

Mutatja a kezét. Négy ujja van. Asztalos.

Toporogtunk a fa alatt, nem ez volt az egyetlen fa, de lombosabb volt mint a többi, és vártuk, hogy elvonuljon a zivatar. A villámokról beszéltünk, röhégcseltünk illetlenül. Kanca Gabinak még a nyála is kicsordult a nevetéstől, két kézzel kaparta a fa törzsét, aztán kilökdöste Gyurikát az esőbe, az elcsúszott, és vizes lett a nadrágja. Ettől még jobb lett a hangulat, Kanca már csuklott is, szóval komolyan féltem, hogy belehal jódolgába. Régecske voltam itt utoljára, talán hét éves koromban, amikor még élt Ceausescu, élt dednagyapám, éltünk ahogy lehetett...

Amíg ezek a suhancok iskola után fürödni mentek a folyóra, vagy dolgozni a mezőre, addig én, emlékszem, röpiratokat sokszorosítottam városon, indigóval. Ilyeneket írtam: "Emberek! Nem látjátok, hogy ez nem jó így? Csináljatok valamit!". Ezt írtam gyöngybetűkkel, ott volt minden, amit tudtam az emberekről és a világról, amiben felcseperedtem, büszke másodikos, hosszú haj, heavy metal. A tréfa az egészben, hogy én ezt nem otthonról hallottam, ahogy annak idején és ma is előszeretettel ezt az egyetlen információs csatornát tartják okolhatónak, hanem éppenhogy a "rendszer" kínálta a megoldást. Hiszen rengeteget tanultunk a kommunistákról, és amikor kezdődött a mozgalom, akkor ők is röpiratokkal kommunikáltak, a gyárak tetejéről szórták az igét a tőkés világuralom ellenszelébe. Ezt tettem én is, az iskolában, egy óvatlan pillanatban kiszórtam "ficújkáimat" az ablakon, a nagy szünetben repült és forgott a sok kis olvasnivaló bámész iskolatársaim feje fölött. Amikor anyukám megtalálta az indigókat, a fény felé tartva elsápadt, aztán hisztérikus magyarázatba kezdett, de abbahagyta és visszaküldött a szobámba. Elégettek mindent apámmal közösen, majd szívemre kötötték, hogy senkinek, de senkinek erről egy szót se. Pedig milyen jól eldugtam papirjaimat! Ezt a "Látogatók" című lengyel vagy cseh sorozatból lestem el, ahol a főszereplő kisfiú, naplóját a parketta alá rejti, mégis az enyémeket megtalálták, és egy felszínes prima vista után megsemmisítették.  

Elnézem Gyurikát és arra gondolok, vajon mit csinálna ha nem lenne jó neki valami? Most például határozottan nem lehet túl jó neki, vizes a segge és mindenki rajta nevet, mégsem tesz semmit, illetve vigyorog a helyzetén. Nincs szakmája, apjával dolgozik a mezőn, anyja két éve meghalt. A nagymama még él, őrá vigyáznak, etetik, fürdetik, és amíg a mezőre mennek, odaláncolják a karosszékhez, mert a mama meszes már, és elkódorog. Sajátos kapcsolat ez, szeretik a nagyit, nem szorítják meg nagyon a láncot, nehogy gyönge csontjait megsértsék, a vér útját el ne zárják. A nagyi is megszokta a láncot, nem sipákol, nem kiabál segítségért, mint az elején, amikor a pincébe kellett zárni, inkább csöndesen betojik a székbe és bevárja a hazatérő férfiakat, akik megmosdatják, tisztába teszik és enni adnak neki.

Engedek még egy kis forró vizet a kádba és maradok. Sajognak a vállaim és a térdem, jót tesz a meleg fürdő. Ha ablakot vágott volna a fürdő falán az ember, aki jó szándékkal épített, most napfürdőt is vehetnék. Egyes szám, első személyben lebegek a kádban, sötétben, társam nincs, talán nem is volt. Ki tudja? Magamra szólok, hogy ne tervezzek szép jövőt. "Maradj nyugton, ne kovácsolj terveket, ne ábrándozz Róla." Apró habokat kavarok a lábujjammal. Mégiscsak oktalanság! Nem tudok így élni, nem akarok. Nincs könny a szememben, semmi jele szenvedésnek, egy buta férfi fürdik a sötétben, ez inkább patetikus. Vagy misztérium-játék lenne? Gyertyát is gyújthattam volna, de nekem a gyertya, az erotikus élményfürdőzést juttatja eszembe, arra meg igazán nincs most fedezetem. Nem is tudom mi a baj, talán semmi baj nincs, ez lenne a magány? A lelki magány, ahol még gondolni sem lehet egy másik személyre? Nem tudok gondolni senkire, félek az agy-rémektől. Milyen egyszerű az egész, ha női szemmel nézem. Jut hely bőven a menekülteknek, tágas a női lélek és kényelmes, meleg hely. Itt megbújhat az elbukott nő, a stresszelt asszony magával szeretkezhet, a szegény kis kurva kinyomogathatja a pattanásai az orra tövéről, a gyenge karakterem megbocsátást és igazolást kap, és hát minden ami nő itt van, ebben a meleg hús-bunkerben, szeretve magát és elfogadva a sorsot. Odakinnt pedig rengeteg a tennivaló, könnyű lepleznem a magányt, különben is sminkelek és erős az idegzetem. Takarítok, mosok, dolgozom és gyereket nevelek, mindezt ezerrel, mint egy őrült, mint egy szent. Ha folytatnám a felsorolást akkor...de nem folytatom, jó ez a kontraszt. Magamnak sem mondhatok el mindent, magamról sem tudnék mást mondani. Elzárom inkább a csapot és most csend van, amolyan kettős csend, kórházi és magasztos. A horror filmek jutnak eszembe, az a kettő, amit gyermekként láttam. Ültömben kapom fel a szappant és a vízbe csapom. A horrornak vége. Voltál már perzsaszőnyegbe tekerve? Csiklintották közben a nyakadat? Tehetetlenül vergődtél már a szőnyeg fogságában? A víz nem ilyen, mégis... Maradok a szapannál: hol van? Attól tartok mégiscsak rituális lesz ez a mai fürdőzésem. A kezeimben zöld szappant tartva felállok, mint egy pucér Keresztelő Szent János, lassú mozdulatokkal sikálni kezdem a koszt, a kamera vigyázva levágja a faszomat, nemem szégyteljes címer-állatát. Habos vagyok és szomorú, nem hat a varázs, lemosom. Még mindig zárt ajtókat látok, hideg lelkek tapogatják belülről a bordáimat, fázom. Nem megy nekem ez a dolog, jól látom, hogy egyre fáradtabb vagyok, napról-napra nehezebb a szívem, oda van a, oda van a ... Fejezzük ezt be. Kihúzzuk a dugót szépen, így, most kilépünk, törülköző vállra és gyújtsunk világot. Az első kattintásra robban az izzó, félreugrok. Keresztelő Szent János az előszobából pislog befelé, a sötét fürdőszobában a lefolyó szörcsögve nyeldekel, se ablak, se villany. Vajon van még tartalék?

Halban van a nyomelem, hja, halálban az életem. Pusztai farkasnak túrós a háza, hja, anál a kádba', kanál az ágyba'. Szenvedek sokadszor ismételten azér', hja, szakadékban egér, szakadékban kenyér. Kísértet az élen, hja, szexuális térben, mosakszom a vérben. Csokoládés vajas, abban van a betét, hja, kinyomnám a szemét. Rakás szar az egész, hja, annak is a vége, gyászfos pörsenése.